Mára volt időpotom az endokrinológushoz, aki annak rendje és módja szerint leppantintott. A szóhasználat az övé, én nem igen használok ilyen szavakat ilyen szövegkörnyezetben. Ültem vele szemben, mosolygott a képembe és azt mondta: “ilyen ez, egyik orvostól pattog a másikig, mire kiderül, hogy mi a baja”. Lehet, hogy ő pattog, én maximum vánszorgok, de már nagyon-nagyon-nagyon elegem van. Az endokrinológus nem vizsgált meg, de legalább elolvasta a szemészeti leletemet, és azt mondta, ő nem is érti, hogy miért irányítottak hozzá, hiszen minden endokrin értékem rendben van. Miután várta a választ, én csak annyit mondtam, ha ő nem tudja, akkor nekem honnan kellene tudnom?
Én nem tanultam orvosnak, nem értek az emberi test bonyolult működéséhez, én csak azt szeretném, hogy ne fájjon a szemem. A visszakérdezett “miért, fáj?”-ra ugyan válaszoltam, hogy “igen, nagyon!”, de aztán el is engedtem a történetet. Akkor már tudtam, hogy elvesztegett idő volt oda menni, sorban állni, és főleg, elvesztegetett idő volt reménykedni. A legjobb rész az volt, amikor megjegyezte, “hogy magának mennyi betegsége van!”. Hát basszus, mindegyikért tülekedtem, hogy az enyém lehessen…. Ja, mégsem.
A mai napot összefoglalva, tehát az én olvasatomban, az teljesen természetes, hogy ha valaki egy reggel úgy ébred, hogy fáj a szeme. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy a fájdalom normális, nem kell vele foglalkozni. És az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy le vagyok tojva, méghozzá jó magasról. Vissza is lettem pattintva a szemészetre, mondván (de le nem írván), “ott kell keresni a fájdalom okát, hiszen maga SM beteg”… Nna, itt el is jutottunk a mélypontra, ennél lejjebb nem is voltunk, illetve mégis, a vérnyomásom szerinte 120/80 volt, ami nekem orvosnál még soha (a jó öreg fehér köpeny szindróma), ő meg még jól fel is húzott a pattogtatással.
Tehát, nem kaptam választ arra, hogy miért fáj a szemem február óta, még szerencse, hogy van rá egy valamennyire hatékonynak mondható fájdalomcsillapító. Akkor leszek igazán bajban, amikor a májam majd besokall ettől a sok gyógyszertől, addig meg…, még nem tudom hová, de pattogok tovább, hátha mégis lesz megoldás.
Miután a férjem vitt el, hazafelé beszélgettünk az orvosnál történtekről.
Sok-sok dolgon mentünk már keresztül annak ellenére, hogy a mi ismeretségünk nem mondható túl hosszúnak. És nyugodt szívvel kijelenthetem azt is, hogy az életszemléletem annak ellenére maradt pozitív, hogy a sors sokszor akart már térdre kényszeríteni. Sosem hagytam magam, mert a “csakazértis” dolgozik bennem. De azt érzem, lassan kezdek elfáradni. Ahogy ez az orvos is mondta, nekem tényleg nagyon sokféle betegségem van. Viszont ezeket nem kértem magamnak, nem álltam érte sorban, a hátam közepére sem kívánom egyiket sem. Ha van, hát van, teszem a dolgomat, mert szeretnék még 10-15 jó évet magunknak együtt, amikor egy kicsit tudunk élni, örülni, jól lenni. Mindaddig nem érdekel, hogy mennyi gyógyszert kell beszednem, amíg ezért cserébe azt érzem, hogy jól vagyok, azt érzem, hogy élek. De az ilyen mondatok elveszik a kedvemet is az élettől, mert olyan volt, mintha azt sugallná, “hogy magának menyi betegsége van”, mit akar itt egyáltalán?
A héten történt még valami. Voltam a reuma orvosnál, aki elérkezettnek látta az időt arra, hogy biológiai terápiát adjon a keresztcsonti gyulladásomra. Gyorsan végiggondoltam a dolgot és arra jutottam, a biológiai terápia jó, hiszen az Ocrevus is az és használ. Hangosan csak annyit kérdeztem, hogy az Ocrevus mellett lehet-e? Erre nem tudta a választ, viszont írt egy kérdést a neurológusomnak, és mondta, hogy ő is utána fog nézni a lehetőségeknek. A neurológusom válaszát majd elküldöm neki e-mailben, és amint lesz megoldás, keresni fog telefonon. Ez elég jól hangzik, remélem sikerül valami megoldást találni, és ezáltal a fájdalomtól-, és a reggeli mervségnek legalább egy részétől megszabadulni.
Őszintén mondom, visszasírom azt az állapotot, amikor még “csak” az SM volt.
