Hála 🙏

Amikor megtudtam, hogy sclerosis multiplexem van, kiborultam. Nehéz volt elfogadni és feldolgozni, hogy életem végéig elkísér egy gyógyíthatatlan betegség. Ahogy arról egyszer már írtam, az elfogadásnak vannak különböző fázisai, néha visszaesés, és bármilyen furcsán is hangzik, néha felemelkedés jellemzi az életemet az SM-el.
Az orvosokkal és ápolókkal szemben gyerekkorom óta vannak fenntartásaim (nagyon rossz élmények miatt), és ott van még a fehérköpeny szindrómám is. Ennek első “feloldása” a lombikok alatt kezdődött, mert oda önként mentem, nem lehetett szégyenlősködni, a “futószalag” jellege miatt pedig lelkizni sem maradt idő. Valahogy megtörténtek a dolgok, tettem amit mondtak, és a végére rájöttem, hogy az orvosok is emberek. Közben diagnosztizálták az SM-et. Szerencsémre egy végtelenül kedves és türelmes doktornő volt aznap ügyeletes, és szerencsémre elvállalta a további gondozásomat is. Azóta eltelt 7 év, és -most már- hálát adok a sorsnak, hogy ezzel a betegséggel ebbe a kórházba, ezekhez az orvosokhoz vezérelt.
7 évvel ezelőtt fogalmam sem volt, hogy mit takar ez a 2 betűs szó, hogy mi az az SM Centrum, és arról sem tudtam, számomra mit jelent majd mindez. Az azóta eltelt időben sokat tanultam magamról, az állapotomról, az emberi kapcsolatok bonyolultságáról, és arról, hogy mégis milyen egyszerű mindez.
Ma már nem “félek” az engem kezelő orvosoktól, vagy ápolóktól, hanem felnézek rájuk, tisztelem és becsülöm őket (ez utóbbiak nyilván eddig is jelen voltak, de a mindent beborító fóbia sokkal erősebb volt), és bízom abban, hogy ezt ők is tudják/érzik annak ellenére is, hogy sokszor nem sikerül barátságos képet vágnom a dolgokhoz. Mert mindannyian megérdemlik a tiszteletet, megbecsülést és azt, hogy az ember legalább rájuk mosolyogjon a kapott erőfeszítésekért cserébe. Az igyekezetem nem mindig hoz eredményt, de bízom abban, hogy mint minden téren, itt is felfedezhető némi javuló tendencia.

A világjárvány valamennyi általam tisztelt és nagyrabecsült egészségügyi dolgozótól is emberfeletti teljesítményt igényel. Látom rajtuk, hogy ez mennyire fárasztó és látom rajtuk a kimerültséget. Hiszen amellett, hogy megfeszített tempóban dolgoznak, ők édesanyák és édesapák, valakiknek a lányaik/fiaik; ugyanolyan emberek, mint mások: tele örömökkel vagy éppen gondokkal. Ugyanolyan emberek és mégis mások, hiszen a saját problémáik mellett, számtalan ember problémáját orvosolják. Lelkit és fizikait egyaránt.
Azt kívánom mindannyiunknak, de elsősorban Nekik, hogy mihamarabb érjen véget ez az embert próbáló időszak! Azt kívánom, hogy valamennyi egészségügyi dolgozó mielőbb fel tudja dolgozni az átélteket, és mihamarabb visszanyerjék erejüket, egészségüket, és a jókedvüket!
Szívemből kívánom, hogy az életünk hasonlóan nyugodt legyen, mint amilyen a pandémia előtt volt. 🙏