Mindig van lejjebb ūüėĖ

ElŇĎrebocs√°tom, hogy tisztelem, becs√ľl√∂m az orvosokat, feln√©zek r√°juk, √©s ha van ilyen, a k√∂vetkezŇĎ √©letemben √©n is orvos szeretn√©k lenni. Aki ismer, mindezt tudja r√≥lam.
De ma, valami √∂r√∂kre elt√∂r√∂tt bennem, t√∂bb√© nem b√≠zom meg orvosban, csak ha val√≥ban √©rdemes r√°. Seb√©szn√©l voltam, n√©v szerint sz√≥l√≠tottak be, kb. 2 perccel azut√°n, hogy az elŇĎttem l√©vŇĎ kij√∂tt. √Čn balga!, azt gondoltam, milyen alapos, elŇĎre t√°j√©koz√≥dik a k√∂vetkezŇĎ beteg√©rŇĎl… Na ja, v√©g√ľl-is ez t√∂rt√©nt. Az elsŇĎ k√©rd√©se az volt, hogy “ennyif√©le betegs√©ggel mit szeretne itt”? Miut√°n lefagytam √©s nem v√°laszoltam, az asszisztens m√°r mondta is, hasi s√©rv mŇĪt√©tet. Az orvos kivette a kezembŇĎl a leleteket, majd mondta, hogy fek√ľdjek az √°gyra, megvizsg√°l. Agyon nyomkodta a hasamat, az √©rz√©keny r√©szn√©l majd’ leugrottam az √°gyr√≥l, m√©gis, amikor v√©gzett azt mondta, “mag√°nak nincs s√©rve”. Az asszisztens megint k√∂zbe sz√≥lt, az ultrahang pontosan le√≠rja, hogy hol-, √©s mekkora van. “√Črdekes, √©n nem √©reztem semmit.” Ez ut√°n megk√©rdezte, hogy a neurol√≥gusom tud-e arr√≥l, hogy mire k√©sz√ľl√∂k? Ugyan a k√©rd√©st sem √©rtettem, de a v√°laszomban elmondtam, hogy a febru√°ri petef√©szek mŇĪt√©tn√©l nem k√©rt√©k a neurol√≥gusom enged√©ly√©t. “M√°rpedig egy SM beteget a neurol√≥gusa enged√©lye n√©lk√ľl nem lehet megmŇĪteni, mihamarabb szerezze meg a hozz√°j√°rul√°s√°t.”
Szerencs√©re ez az ember nem v√°llalta a mŇĪt√©tet, √≠gy beutalt a k√≥rh√°zba. Annyit az√©rt elmondott, ha kij√∂nne a dudor a hasamra, mielŇĎbb nyomkodjam vissza, mert ak√°r ki is z√°r√≥dhat a b√©l, √©s az nem j√°t√©k (j√≥, de mit nyomkodjak vissza, ha szerinte nincs is?). Ezt √©n is gondoltam, mert ut√°naolvastam mennyire vesz√©lyes ez, mert a h√°tam k√∂zep√©re sem k√≠v√°ntam az √ļjabb j√°rk√°l√°st, de ha menni kell, h√°t menni kell (√©s vissza is szoktam nyomkodni, mert ezt is olvastam; igaz, ott l√©tezŇĎ s√©rvrŇĎl volt sz√≥ ūüôĄ).
Sajnos vagy sem, az √©n lelkem √©rz√©keny (mondhatni: ultra sensitive), ez√©rt alig v√°rtam, hogy kij√∂jjek onnan, z√°rt helyre menjek, √©s j√≥l kibŇĎgjem magam. Mert milyen k√©rd√©s az, hogy mit akarok ennyi betegs√©ggel‚Ěď √Člni. √Člni egy norm√°lisnak mondott √©letet. Ez a k√©rd√©s nekem egyenlŇĎ azzal, hogy aki beteg, az √©rt√©ktelen is (h√°nyszor √©reztem m√°r ezt, amikor any√≥sommal megy√ľnk orvoshoz!). ūüė°

Ňźszint√©n mondom, √©n lenn√©k a legboldogabb, ha nem lenne semmi bajom, √©s √©lhetn√©m az eg√©szs√©ges emberek vid√°m √©let√©t. Mindent IS elk√∂vetek az√©rt, hogy a sok nyavalya mellett megŇĎrizzem a j√≥ kedvemet, a lehetŇĎs√©gekhez k√©pest akt√≠v(nak gondolt) √©letet √©lek, de az ilyen besz√≥l√°sok nagyban rontj√°k a pozit√≠v hozz√°√°ll√°somat az √©lethez, √©s az emberekhez. Van egy mond√°s (nem tudom sz√≥ szerint id√©zni), mely szerint ha nem tudsz seg√≠teni, legal√°bb ne √°rts. A mai seb√©sznek ki kellene nyomtatni, √©s kitenni az asztal√°ra, h√°tha akkor embers√©gesebben viselkedne a p√°ciensekkel…

Amikor ilyen t√∂rt√©nik velem, mindig h√°l√°t adok az √©gnek, hogy azok az orvosok akikhez rendszeresen j√°rok, embersz√°mba vesznek annak ellen√©re is, hogy ennyi nyavalya van a puttonyomban. ūüôŹ