Annyira szeretnék anya lenni, hogy az már néha fáj. Nem emlékszem arra, hogy vágytam-e valaha valamire ennyire, mint erre. Igaz a mondás, mely szerint egy nő tűzbe menne azért, hogy gyereke legyen (…) (a mondás másik fele nem érint). Amikor 2014-ben várandós lettem, a Világ legboldogabb nője voltam. 14 hétig. Ennyi adatott nekünk együtt, aztán mindennek vége lett. Piszok nehéz volt onnan felállni, de megtettük, és a férjemmel együtt csak előre néztünk.
Ez után kezdődött egy mostanra már 6 évessé váló rémálom. A 6 év alatt több orvosi papírt is vittünk annak bizonyítására, hogy igen, az SM ellenére képes vagyok ellátni egy gyermeket, és igen, az orvosom támogatja azt, hogy örökbe fogadjunk. A 6 év alatt mindvégig reménykedtünk abban, hogy ha kaptunk engedélyt az örökbefogadásra, akkor lesz nekünk is egy szívünkben született gyermekünk. Ám nagyon úgy néz ki, hogy az engedély csak egy mézes madzag volt, melyet azért húztak ki az orrunk elé, hogy aztán hitegessenek és mellébeszéljenek, miközben eszük ágában sincs nekünk kiajánlani bárkit is.
Ma adategyeztetésen voltunk, ahol többször utaltak rá, hogy öregek vagyunk, na meg ugye beteg is vagyok (életemben először bántam meg azt, hogy “őszinteség mindenekelőtt”). Az adategyeztetésre kijelölt ügyintéző testbeszéde és mondanivalója szöges ellentétben állt egymással, de miután annyira butának néz bennünket, ő még ezt sem vette észre. Diplomás öntudatának minden rezdülésében benne volt, hogy mennyire kényelmetlen neki a “vidéki tudatlan” emberek rengeteg kérdése, mely mind arra irányult, hogy “miért?”… Miért kaptunk engedélyt, ha közben mégsem kapunk gyermeket?
Azzal már nem takarózott, hogy nincs sorszám, és azzal sem dobálózott, hogy a gyermekeknek keresnek családot, nem a családnak gyermeket. Az új vesszőparipa az öregség lett (még az is elhangzott, hogy ilyenkor már az unokát kell(ene) várni, nem a gyereket).
A határtalan “kedvességével” nem vett le minket a lábunkról, ellenben sikerült minket értéktelenné degradálnia; immár sokadszor.
És akkor az őszinteség. Mindig is úgy éltem az életemet, hogy a legjobb út az az egyenes út. Amikor eldöntöttük, hogy szeretnénk örökbe fogadni, nem volt kérdés az sem, hogy őszintén elmondjuk a betegségemet. Most már tudom, hogy hatalmas hibát követtem el ezzel, hiszen sehol nem néztek volna utána, hogy van-e valamilyen krónikus betegségem.
Van SM beteg ismerősöm, aki nem beszélt a betegségéről, neki sikerült újszülöttet örökbe fogadni, aki ma már 10 éves nagylány. Nekünk pl. csecsemőt soha nem is engedélyeztek, mondván beteg vagyok, nem tudnám őt ellátni (semmit nem számított, hogy a neurológus szerint képes lennék rá…). Mi több gyereket szerettünk volna, de arra sem kaptunk engedélyt, hogy testvéreket fogadjunk örökbe, mert hiszen én beteg vagyok…
Alapvetően megtanultam együtt élni az SM-el, de amiért gyűlölöm ezt az állapotot, az fent olvasható. Olyan téren korlátozta be az életünket, melyet álmomban sem gondoltam volna.
Ma reménytelenné vált, hogy valamikor is család leszünk, egyre biztosabb, hogy házaspár maradunk életünk végéig. Csak nem értem, hogy miért jobb hitegetni valakit éveken át, mint felvállalni a döntést, hogy “nem, maga szerintünk nem alkalmas a szülővé válásra”? Miért megyünk el a már-már sértegetésbe forduló beszélgetésekig, miért nem lehetett 6 évvel ezelőtt nemet mondani?
Minden kérdés költői…
