A bejegyzés nem az SM-ről szól, de közvetve mégis, hiszen az alábbiak velem (is) történnek, és nem rövid.
Anyósom augusztusban leesett a lábáról övsömör-, majd tüdőgyulladás miatt. Az utóbbi kórházba kényszerítette, a mentőhöz a saját lábain ment ki a házból, de annyira leromlott az állapota, hogy a kórházi ágyon már nem tudott önállóan sem elfordulni, sem felülni, és hát…, ezen túl is semmit nem tudott többé egyedül csinálni. Eddigre már én is köhögtem állandóan, fura, mélyről jövő száraz köhögés volt, ezért Covid tesztet csináltunk, de az rendre negatív lett, ahogy a tüdőröntgen is.
Anyósomat a tüdőkórházban meggyógyították, és bár könyörögtem az orvosának, hogy ilyen állapotban ne adja haza, mert beteg vagyok (közben is majd’ megfulladtam), őt nem hatotta meg semmi, kerek perec elutasította a rehabilitációra való beutalást. Szinte ráparancsolt a férjemre, hogy intézze anyósomnak az Oxigént, amit felírt, mert bizonyos hét péntekén hazaadja (az Oxigén azóta sem kell neki a 98-99-es véroxigén szint mellett). Két fuldoklás között ápolási ágyat, Oxigén palackot és generátort, emelhető kisasztalkát, felfekvés elleni matracot, gondozónőt, és ki tudja még mi mindent intéztem, rendeltem, telefonáltam.
Ő haza is jött, én egyre rosszabbul voltam, a sok segítség ellenére is látszott, hogy ez nem lesz jó így. Segítséget kértem és kaptam, így bekerülhetett rehabilitációra; Alleluja. 🙏🏻 ám még azon a héten vasárnap asztmás roham, ügyeleten roham oldás, másnap (hétfői nap) tüdőgondozó, megint másnap (keddi nap) tüdő kórház, kétoldali tüdőgyulladás miatt.
Két hét alatt meggyógyultam, már csak a harmatgyengeségemet kellett legyőzni, ami újabb 1 hét táppénzt jelentett, immár itthon.
És akkor a lényeg: Anyósomnak két hétig nem volt orvosa a rehabon, ezért két hétig csak feküdt az ágyban, mint egy darab fa, étkezéshez felültették, de ha eldőlt közben, akkor így járt. Amikor a férjem be tudott menni hozzá, akkor felállította, de hamar elaludt, akár mozdulat közben is, hiszen brutálisan leszedálták. Bíztatásomra következő alkalommal szólt egy nővérnek, hogy otthon nem volt ilyen aluszékony, és kérte, ne szedálják le ennyire. Egy másik alkalommal megkérdezte, miért nem jár gyógytornász az anyukájához, hiszen azért került oda, mert szeretnénk, ha talpraállítanák. Ekkor tudta meg, hogy az orvos szabadságon van, de amint jön, biztosan lesz torna is. (A szobatárs másnap mondta, hogy aznap már volt torna a néninek is…). A harmadik hét végén (keddi nap) az orvos elkapta a férjemet a folyosón, hogy tudja-e, hogy abban az intézményben anyósom maximum 3 hónapot lehet, ezért jó lenne, ha elkezdené intézni az otthont (ahová több éves a várólista), mert utána ott nem maradhat, és bizony 24 órás felügyeletre szorul…
Na, én addigra itthon, csak erőtlenül, viszont telefonálgatni ágyban is lehet; elkezdtem egy újabb kört, hogy megszervezzem az itthoni ellátást. Az első akadály az ingyenes-, napi egyszeri gondozó kiharcolása volt; nagyon nehezen sikerült (mert én úgyis itthon vagyok), protekcióval. Aztán találni kellett valakit, aki eljön napi 2x (reggel és este, meg hétvégén is), de nem kér érte csilliárdokat, megelégszik olyan árral, amit ki tudunk fizetni. Az utolsó előtti pillanatban, ajánlásra sikerült találni egy lelkiismeretes hölgyet, ráadásul pénztárcabarát árat mondott; ez a gond is megoldva, jöhet haza a mama.
A kórházban a férjem kérte, írjanak fel neki segédeszközöket (kerekesszék, járókeret, szoba WC), amiből felírták a kerekesszéket, és az orvos azt mondta, semmi más nem jár a mamának, ezzel kimerítette a keretet. 🤬🤬 Aztán kérte, írjon fel neki katétert, hogy indulásnál legyen csere, de a válaszból megtudhattuk, hogy ő nem urológus, ezért nem írhat neki…🤬
Ezeken a válaszokon a nálunk lévő háziorvos csak csodálkozott, mert ilyen súlyos betegnek mindegyik segédeszköz járt volna, és úgy nem adhatták volna haza, hogy az első katétercsere ne legyen biztosítva… 🤬
A helyi urológus asszisztense minősíthetetlenül visekedett velünk, mert mit képzelünk mi, hol van az leírva, hogy a néni katéterrel él (a zárójelentésen, amit éppen olvasott)… Jó, akkor vissza a háziorvoshoz, adjon egy igazolást, ezzel vissza az urológiára, hogy tessék, itt van leírva, szükség van rá, legyen szíves… És ekkor volt szíves, olyan szövegezéssel, hogy „a háziorvos indoklása szerint szükség van a katéterre, ezért 2 évig javaslom felírni”. De hogy milyen fajtát, milyen méretet, kétheti vagy napi cserét, ez mind-mind hiányzik. Az is igaz, hogy az orvos telefonált, nem ért rá foglalkozni velünk, így az asszisztens fogalmazta meg a szöveget, de az orvos nevében… És én, ha orvos lennék (a következő életemben biztosan az leszek) nagyon szégyellném magam, hogy a nevemben egy ilyen szövegezés kikerül. És, még szerencse, hogy a háziorvos segít nekünk mindenben, amiben tud. Próbált ingyen segédeszközöket szerezni nekünk, az általunk lefényképezett sorozatszám szerint felírja a katétert is holnap, és pénteken jönnek kicserélni is. És tulajdonképpen mondhatnánk, hogy „Hurráá!”, de nem tudjuk.
Azt érezzük, hogy nem elég egy demens magatehetetlen nénivel/Anyukával együtt élni, még az ellátórendszer is ott tesz keresztbe, ahol tud. Ha mással nem, akkor a fogyasztói árakkal, de ilyen szakorvosok, szakemberek mellett nem kell odáig elmenni a keresgélésben. Hogy az állami gondozó nem hajlandó használni az ápolási kendőt, mert ők hoznak magukkal, de a 2 db babatörlővel nem lehet egy 86 éves embert tisztázni, ezért azt a fizetett gondozónő teszi meg rendesen (ő legjobb dolog ebben az egéssz történetben), 6 órával később. Sajnos.
És én mindezt a tüdőgyulladásból felépülőfélben intézem, hiszen a férjem próbál pénzt keresni, hogy a fentieket legyen miből finanszírozni, mert én beteg voltam, kórházban voltam, a múlt héten napi 1-2 órákat dolgoztam, így aztán jó ha kapok annyi fizetést, amibe a „láthatatlan” dolgok kerülnek (Sudokrém, ápolási kendő, fertőtlenítő, gumikesztyű, teljesen felesleges oxigéngenerátor bérleti díja, és a többi, és a többi…). És akkor még az óránként vagyonokat elkérő gyógytornászról egy szót sem ejtettem, ahogy arról sem, hogy az állami (ingyenes) gyógytornász el se akart jönni, mert annyi betege van, hogy „14 órakor még dolgoznia kell” (!!!), és majd október végén szabadul fel ideje, akkor beszéljünk újra…; ám én kullancs módjára addig hívogattam, míg végül heti 1x mégis eljön napi fél órát az 1 óra helyett (persze, igen tudom, mert nekem semmi sem jó)…
És anyósom mindeközben romlik (erről nem tehet senki) már a fiát sem ismeri meg, nyitott szemmel „alszik”, a plafonon lévő hallucinált (?) emberekkel beszélget, miközben velünk nem, és egész éjjel beszél, ha nem hallókészülékben alszik (de néha kitépi a füléből, hiszen demens…). És ha nekem nehéz, akkor milyen lehet a férjemnek, hiszen az ő anyukája van ebben a kiszolgáltatott helyzeben? És ugyan tisztában vagyunk azzal, hogy senki nem él örökké (ezt is megkaptuk párszor), de miért kell embertelennek lenni az út végének? És ha szeretnénk egy kicsit emberségesebb véget, akkor az miért kerül egy használt autó árába? Miért, miért, miért???? 😢😭