Izgalmas időszaknak nézünk elébe, ugyanis a férjemmel ma beneveztünk az SMTiratlonra. Természetesen kerékpározni fogunk, váltóban indulunk majd, 20 km-es távon. 🚴♀️🚴♂️ Talán ment volna a 40 km is, de nem mertem bevállalni, mert több tényezőtől is függ, hogy mennyit bírok egyszerre, ezért biztosra mentünk (erre egyébként a szervező is felhívta a figyelmünket).
Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mióta SM beteg vagyok, még nem voltam ilyen jól, de persze ebben az is benne lehet, hogy mostanra tényleg elfogadtam, hogy ez van, ebből kell kihozni, amit csak lehet 🤷♀️. Azt nem mondom, hogy tünetmentes vagyok, de amik vannak, azokkal megtanultam együtt élni (ezek leginkább az elmúlt 2-2,5 év maradványai, de van ami az első shubom óta nem változott). Mostanában gyakran visszacsengenek az orvosom szavai, melyeket pár éve mondott (egy durva shub után), amikor az első Lemtradát kaptam: “olyan jól lesz majd, hogy a havonkénti vérvételek alkalmával csak mosolyogva nézzük egymást”. Ezt akkor biztatásnak szánta, és ugyan késett egy “kicsit”, de azt hiszem, most jött el a szívből jövő mosolygás ideje. 🥰 A Lemtrada miatti kötelező vérvételek még 1 évig tartanak, de a mai vérvétel alkalmával végre őszintén mondhattam a nővérnek, hogy jól vagyok, mert bár vannak gondjaim, de ezeket nem az SM okozza már legalább fél éve. 🙏 Eddig féltem erről beszélni (babonás öregasszony leszek 😂), mert akárhányszor azt mondtam, hogy “jól vagyok”, mindig jött valami gikszer, és rosszabb állapotban találtam magam, mint valaha 🙄, de szerencsére most szó sincs erről, a jobb állapot tartósnak bizonyul. 🙏 Persze az ördög nem alszik 😈, ezért nagyon vigyázok, hogy ne merítsem le magamat, és talán egy kicsit több időt töltök pihenéssel, mint indokolt volna, de inkább ez, mint a kimerülés. Annyiszor megégettem már magam, hogy inkább biztosra megyek.
Reuma fronton annyi előrelépés történt, hogy hetente nagyjából 1-3 napig nincs fájdalmam, ami óriási változás az eddigiekhez képest. 💝 Ez az állapot nagy ajándék nekem, hiszen az elmúlt évben nem nagyon mondhattam ilyet. Jövő héten lesz egy reuma kontrollvizsgálat a kórházban, július közepétől pedig elkezdődik az alagút szindrómára kiírt ultrahangos kezelés-sorozat. Most nagyon bizakodó vagyok ezen a téren is, hiszen az injekció meghozta a várva-várt áttörést, és talán végleg magam mögött hagyhatom a fájdalmak nagy részét. Itt is érvényes, hogy ha a gyógytornát nem hanyagolom el, azzal sokat segítek magamon (mint az SM-nél), ezért aztán reggelente még mindig tornával kezdődik a napom, csak most nem SM-, hanem reuma tornával. 🤷♀️ Hozzászoktam már, talán hiányozna is, ha nem lenne (de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy néha igazán fárasztó tud lenni, és van, hogy a hajamnál fogva rángatom magam, hogy márpedig tornáznom kell)… 😛
Most még csak reménykedem abban, hogy nőgyógyászati téren is hamarosan javul a helyzet, mert egyenlőre nem így van. Egy rövidke jobb időszak után sajnos visszaesést kellett megtapasztalnom, ami meglehetősen lerontotta a fenti örömöket.
Olyan régóta kínlódom már ezzel is, olyan sokan nevettek a panaszaimon, hogy lassanként én is elhittem, hogy bebeszélem magamnak az összes tünetet. És most, amikor a megváltás kapujához értem, tettek rá egy vastag láncot, meg vagy hat nagy lakatot. 😑 Még szerencse, hogy “soha nem adom fel”, különben már rég feladtam volna… 😬
