“Amikor pozitívak vagyunk, nem azt jelenti, hogy az életünk tökéletes, hanem azt, hogy tudatosan koncentrálunk a jó dolgokra.”
A fenti idézet nem szó szerinti, ám a lényeg benne van: az idő így is úgy is eltelik, csak a minősége nem mindegy. 🤔
Mert élhetem a napjaimat állandóan panaszkodva, mindig rossz kedvűen, de lehetek a nap nagyobbik részében vidám, mosolygós, életigenlő. A döntés az enyém, életem legrosszabb napjain is. A kérdés mindig az, hogy én mit szeretnék?
Egy jó ideje (pontosan azóta, mióta rájöttem, hogy ez így (is) működik) én reggel és este letudom a nap panaszkodós részét, amikor beszedem a maréknyi gyógyszeremet. Ilyenkor szomorkodom egy sort, hogy mi lenne, ha egészséges lennék, meg milyen jó is volt, amikor még nem fájt semmim, de aztán ezen átlendülve kezdem is a napot, hiszen van minek örülni minden nap. Az én boldogságbuborékaim már akkor elkezdenek záporozni, amikor felhúzom a redőnyt, és “lám, ma is felkelt a nap”. 😁 De tudok örülni amikor a súlyos beteg anyósom felébred és jól van, vagy annak is ha töltöttek fel munkát és dolgozhatok. 🙏 Nekem boldogságot okoznak a cicák (a fiú mindig veri az ajtót, mert bejönne 😈), és a kutyák is (mindig rengeteg puszival várnak 🥰). Szeretem kiengedni őket a nagy kertbe, mert látszik rajtuk, hogy mennyire boldoggá teszi őket a futás/szimatolás/”verekedés”, és ettől én is boldog leszek, pedig nem is tudok velük futni. ❤ Örömmel tölt el, ha a családban mindenki jól van (akkor is, ha én éppen nem), és annak is tudok örülni, hogy egyedül el tudok menni a fizikoterápiás kezelésekre.
Szeretném hangsúlyozni, hogy ezzel az életigenléssel/életörömmel nem fedek el semmit. Nem fedem el a rosszkedvemet, ha bal lábbal kelek fel, én sem tudok mosolyogni, és olyankor “kit érdekel a napfelkelte?”. 🤷♀️ Többen-, és többször vádoltak meg azzal, hogy nem tudom magam beleélni a beteg emberek helyzetébe, vagy csak elfedem a rossszkedvemet az állandó pozitivitással. Nem először, de most utáljara szeretném ezt tisztázni:
Nem attól pozitív valaki, hogy állandóan vigyorog (az akár mentális probléma is lehet), hanem attól, hogy bár minden oka meg lenne rá, mégsem búskomoran éli a mindennapjai nagyobb részét. És mielőtt ezt is újra megkapnám: nem, én nem vagyok egy megmondóember, nem kell engem sem követni, sem olvasni (köszönöm azoknak, akik ezt teszik 🙏), ezek az én hol nyomorúságos, hol boldog életem szeletkéi, én így csinálom, mert nekem így sokkal könnyebb.
Nem követendő-, hanem követhető példa szeretnék lenni. 🤷♀️
