4 éve fáj a derekam, most már napról napra egyre rosszabb. Tudom, hogy meg lesz műtve, de bonyolult műtét, meg sok betegségem is van…; így várok türelemmel a telefonhívásra. De közben elfogytam. Elfogyott az erőm, elfogyott a mentális jól-létem, jelenleg nem találok kiutat. Ülök a gödör mélyén, valahol a szénbányász béka feneke alatt, és nagyon sajnálom magam. 
Minden problémám tetejére szedtem össze valamilyen fertőzést, amiből 3 hete nem tudok kikeveredni, és ami szerda óta már lázat is okoz. Ma a neurológusomnál jártam, ő igyekszik kideríteni, hogy mi lehet ez. Tegnap kaptam antibiotikumot, és most egyelőre mást nem is, mert már a májam is besokallt attól, amiket beszedek.
A reumás JAK-gátlót nem szedem többet, meggyőződésem, hogy közvetve az okozta az összes gyulladást, de jelenleg nem is lehetne, hiszen lázam van.
Megyek majd kontroll vérvételre, és ahol az SM-et gondozzák, oda átmegyek reumatológiára, hogy a két orvos kapcsolatban tudjon lenni egymással, ha ez szükséges (pl. egy, a jelenlegihez hasonló helyzetben).
Tehát van felfelé, de most ez sem vígasztal, csak a fájdalom van, ami gúzsba köt, és még rúg is egyet, hogy biztos legyen a hatás.
Szóval, a lépcsők akkor is ott vannak, amikor még nincs erő elindulni rajtuk. Nem kell ma megmászni őket. Nem kell most erősnek lenni, és nem kell senkinek bizonyítani semmit.
Ha most a gödör alján ülök, akkor most ott ülök. Pihenek, sírok, kifújom magam. Attól még nem veszett el az út felfelé.
Most nem a holnapi feljutást várom el magamtól, ma, holnap vagy néhány napig csak vigyázok magamra.
Aki mindig küzdött, annak is jár, hogy néha megtartsák, ne csak ő tartson meg mindent. 
Technikai információ: a blogra egyelőre nem tudok írni, mert betelt a tárhely, így amíg dolgozunk a megoldáson, itt fogok írni. Emiatt hírlevél sem lesz.