Amíg nem adom fel, addig legyőzhetetlen vagyok

A műtét óta tegnap volt az első komolyabb sétám. 🚶‍♀️ A férjemmel mentünk el a közeli barkács üzletbe, mert leszakadt egy polc a dolgozószobában, kellett hozzá 4 csavar meg 4 tipli, hogy vissza lehessen tenni. Az üzlet 500 méterre van tőlünk (az órám szerint), vagyis 2×500 méter volt a tegnapi séta.
Jelentem, az akadályt jól vettem, de jól el is fáradtam tőle. A felépülésem lassan, de biztosan halad, ezért jövő héten ismét elkezdem a futópados sétámat is. A lábam javulgat, de még nem tökéletes, remélem a séta jó hatással lesz rá.
Az elmúlt 2 hetet olvasással töltöttem, mert fekve nem nagyon lehet mást csinálni. Az ember vagy TV-t néz, vagy olvas, vagy alszik. Mostanra megcsömörlöttem a sok fekvéstől (nem a könyvektől 📖), ideje kicsit mászkálni, mert ha az izmaimnak annyi lesz, akkor hogyan fogok hegyet mászni legközelebb? 😉 A türelmetlenségem határtalan, szeretnék újra normálisan mozogni, tornázni, dolgozni, háztartást ellátni. 🙄 Az elkövetkező 4 hét elég nehéz lesz, hiszen úgy érzem, a Világot is meg tudnám váltani (kicsiben), de nem tehetem, erre különösen felhívták a figyelmemet. Miután nem akarok rosszat sem magamnak, sem a családomnak, ezért minden utasítást szigorúan betartok (nem hajolok, nem emelek, nem “vitézkedek”). Annál is inkább, mert ülni még mindig kellemetlen, mondhatni egy idő után kifejezetten fájdalmas. Amikor ez a kellemetlen érzés elmúlik, akkor fogok ismét dolgozni. A főnökeim nagyon rendesek, és talán még nálam is türelmesebbek, a munkahelyem megvár, én vagyok az, aki ügyet csinál ebből, és én vagyok az, aki sürgeti az időt… 🤦‍♀️ Nagyon jó lenne erről végre leszokni, de sajnos ez ugyanúgy hozzám tartozik, mint pl. a hajam. 🤷‍♀️