Az elmúlt hónapokban olyan időszakon mentünk keresztül , amit sosem lehet igazán szavakba önteni. Egy szeretett családtag lassú elvesztése mindig fájdalmas, de amikor az ember tehetetlenül nézi végig, hogy a rendszer és az emberek közönye miatt mennyi méltatlan dolog történik, a fájdalom még mélyebbé válik. Ezt a bejegyzést nem csak a gyász szülte, hanem a vágy is, hogy elmondjam, mi minden nehézséggel és igazságtalansággal kellett szembenéznünk, miközben mindent megtettünk azért, hogy anyósom az utolsó napjait szeretetben és gondoskodásban tölthesse.
Az utolsó hónapok
Augusztus óta anyósom állapota folyamatosan romlott , és sajnos november 23-án elhunyt. Ez idő alatt háromszor is kórházba került – először tüdőgyulladással, majd rehabilitációs céllal, de ott semmilyen érdemi segítséget nem kapott, végül belgyógyászatra vitték be, ismeretlen eredetű mellkasi fájdalom miatt.
Itthon halt meg, a családja körében. Az utolsó tíz napban már nem kommunikált, az utolsó héten nem evett és nem ivott. Az utolsó szerdán erős fájdalmai lehettek – arckifejezése és mozdulatai is ezt jelezték –, de a segítség megszerzése szinte lehetetlennek tűnt. A háziorvos nem jött ki, csak az asszisztensét küldte, akinek még külön magyarázkodni kellett egy fájdalomcsillapító injekcióért. Akkor azt mondták: „fogadjuk el, hogy meg fog halni”. Tudtuk, hogy a vég közel, de az is számított, hogyan zajlik le az a néhány utolsó nap. Mi szeretetet és enyhülést akartunk neki, nem fájdalmakat és közönyt.
Orvosi hanyagság és bürokrácia
A legfájóbb talán az volt, hogy háziorvos akkor látta utoljára, amikor a tüdőgyulladás gyújával mentőt hívott hozzá, pedig a kórházi zárójelentésekben világosan szerepelt, hogy szoros háziorvosi követés javasolt. Halála után sem múlt el a tehetetlenség érzése. Be kellett szállítani a kórházba, mivel a pacemakert el kellett távolítani a hamvasztás előtt. Nem szerettük volna, ha felboncolják, de ehhez egy háziorvosnak ki kellett volna adnia egy nyilatkozatot arról, hogy a betegségeit ismerve, egyetért a boncolás mellőzésével. Ő erre képtelen volt, így végül kénytelenek voltunk beleegyezni a boncolásba.
A temetés és az egyház hozzáállása
A temetkezési cég helyi kirendeltsége és az egyház magatartása végképp összetörte a hitünket az emberekben. Anyósom 65 éven keresztül fizette az egyházadót, mégis mindenért külön kértek pénzt – a harangozásokért, a temetési szertartásért, a pap szolgálatáért.
A szertartás idejére sem volt választási lehetőségünk: kijelöltek egyetlen időpontot, és közölték, ha az nem megfelelő, idén már nem lesz eltemetve. Felfoghatatlan, hogy ahol az együttérzésnek kellene helyet kapnia, ott csak az anyagiakat látják, és úgy beszélnek az elhunytról, mint egy tárgyról.
Emlékezés és hála
Anyósom emléke bennünk él tovább. Nem volt hangos vagy feltűnő ember, de minden mozdulatában ott volt a szeretet és a gondoskodás. A családjáért élt, szorgalmasan, csendben, ahogyan a régi generációk még tudtak szeretni: tettekkel, és nem szavakkal. Most, hogy nincs velünk, leginkább a hiánya tanít – arra, hogy mennyire fontos az emberi figyelem, az együttérzés és a méltóság, amit mindannyian megérdemelnénk az életünk végén is.
Amikor rá gondolunk, nem a szenvedését idézzük fel, hanem azt, amit adott: türelmet, példát, és a család összetartásának erejét.