Mostanában sokat gondolkozom az életem értelmén. Na nem azért, mert bölcs vagyok, vagy mert én lennék minden tikok tudója. Csak azért, mert annyi megmagyarázhatatlan rossz dolog történik velem, hogy az 5 életre is elegendő lenne. De nem, nekem egyetlen élet alatt kellett mindent átélni, túlélni. Miért? A kérdés költői, talán a másvilágon választ kapok rá…, vagy nem, de ez majd úgyis kiderül.
Mondjuk, hogy az SM-el kezdődött minden (ez így nem igaz, de nem megyek visszább az időben), 2014-ben, amikor elzsibbadt a bal oldalam. Egy igen mozgalmas betegséget sikerült kifognom, egyik shub után jött a másik, számomra megmagyarázhatatlan tünetek sokasága, ami mind egy irányba mutatott; az én SM-em nagyon aktív. Az orvosok próbálták letörni a szarvát, de ez csak sokára sikerült (hála érte, hogy sikerült 🙏), mert nem adta magát egykönnyen. Végül sikerült betörni, mondhatjuk, hogy nyugalomban van, lassan 1 éve nem volt rosszabodás, a maradványokkal megtanultam együtt élni, akár nyugodt mederben is folyhatna az életem, de nem…
2 évvel ezelőtt rontott be az ajtómon az autoimmun reuma betegség (RA), és az SPA, melyek miatt azt mondtam, inkább lennék “csak” SM beteg. Annyi fájdalmam egész életemben nem volt, amennyit ezek okoztak nekem az elmúlt 2 évben és okoznak a mai napig is. Azóta nem volt egyetlen fájdalommentes napom sem, és csak reménykedhetem abban, hogy egyszer nyugvópontra jutnak ezek is, mint tette azt a másik hívatlan vendég.
Mindeközben kiderült az endometriózis, mely okozója az összes hastájéki fájdalmamnak, mely ciklikusan jelentkezett egész életemben, és amire mindig azt mondták a nőgyógyászok, hogy ez teljesen természetes, egy nőnek ezt el kell tűrnie, Hát, kössz szépen, a teljesen természetes fájdalmaknak műtét lesz a vége, amit szívesen kihagytam volna az életemből.
A fenti bekezdést akár írhatta volna a belőlem szóló depresszió is (legalábbis visszaolvasva még nekem is úgy tűnik). De nem, nem érzem magam depressziósnak (csak kitört belőlem az elkeseredés), viszont bevallom, belefáradtam ebbe a sok mindenbe, ami velem történik. Visszasírom azokat az éveket, amikor kizárólag az SM volt. Nem szeretem, ha nem mennek gördülékenyen a dolgok, márpedig sem a reuma betegségek kezelésével, sem nőgyógyászati vonalon nem haladok úgy, mint szeretném.
A nőgyógyászat helyzete tragikus, mindenhol terelnek a magánellátás felé (a helyi szakrendelőben az egyetlen nőgyógyász már csak a kismamákat tudja ellátni, ami egyrészről teljesen érthető, másrészt viszont, vérlázító…). Mindeközben a specialisták díjai sok ember számára a megfizethetetlen kategóriában vannak. Értem én, hogy kevesen foglalkoznak ezzel a speciális szakterülettel, és elismerem, hogy ők rengeteget tanultak emiatt, de így csak a kiváltságos emberek részére elérhetőek, a többiek pedig mehetnek a… ki tudja hova. 1,5 éve tudom, hogy meg kell műteni, de 1,5 év alatt jutottam el oda, hogy kitűztek egy “grafitceruzával bejegyzett” időpontot, ami lehet, hogy soha nem jön el, miközben mindenapossá váltak a fájdalmaim annak ellenére, hogy erős fájdalomcsillapítót szedek. De mehetnék holnapután 3+ millióért magán műtétre, amit kb. 1,5 év alatt keresek meg, de akkor nem ettem, nem ittam, és nem szedtem gyógyszereket havi cirka 25 ezer forintért…
Ember legyen a talpán, aki ennyi bajjal a hátán, nem rogyik meg néhanapján…
Nyilván nem fogom feladni (az nem én vagyok), és megyek addig, míg ez is rendben lesz, csak most már szeretnék egy kis nyugalmat magam körül.
