Baj van az emeleten…

Itt ülök a gép előtt, és azon gondolkozom, hogy „mit is akartam írni?”. Nos, ki tudja?, talán semmi fontosat. De mi van, ha mégis fontos lett volna? Mi van, ha egyszer-csak majd azt is elfelejtem, amit nem lett volna szabad elfelejteni? A „mi lett volna, ha?” kezdetű mondatok nem vezetnek sehová, mégis, mostanában elég hamar kétségbe tudok esni. 😳 Az agyam, mint egy szita, ez+az megmarad az emlékezetemben, viszont ez+az kiesik belőle. Lassan visszatérek a tavaly decemberi, Covid utáni elbutulásom szintjére (csak most vírus nélkül).
Voltam egy kognitív funkció vizsgálaton, ami nagyon érdekes volt, és kb. 1 órán keresztül zajlott. Először is, borzalmasan elfáradtam (utána a fél délutánt átaludtam) 🥱😴, másodszor pedig, megijedtem az eredménytől (de mint kiderült, annyira nem lett rossz). Hamar sikerült bemutatkoznom, ugyanis elfelejtettem ambuláns lapot vinni (szerencsére nem volt gond), utána pár szóban elmondtam, hogy ki vagyok, és miért vagyok ott. Aztán jöttek is a tesztek, én izgultam egy kicsit (naná, hogy látszott rajtam!), a tesztek meg csak folytatódtak, egészen kimelegedtem tőle. 🥵 Volt egy arcfelismeréses gyakorlat, ott ötből egyet sikerült felismernem (ezt is csak azért, mert kicsit más volt a kép, mint a többi), ez volt a mélypont. 😨 Azt eddig is tudtam, hogy nem jó az arcmemóriám, de hogy ennyire rossz, az mellbevágó volt (szemtanúnak biztosan nem lennék alkalmas…). A neuropszichológus nagyon kedves volt, néhány szót beszélgettünk, adott tanácsokat is, hogy hogyan jegyezzem meg a dolgaimat 💬, és a Világ sem dőlt össze, de… Nekem az anyósom demens, vagyis pontosan tudom, hogy milyen együtt élni egy feledékeny emberrel. Tudom milyen az, amikor megzavarjuk (nem szándékosan) a napi rutint (programot), és látom milyen rossz neki, amikor tisztában van a korlátaival (az esetek többségében nincs vele tisztában). Ha valamit igazán nem szeretnék, akkor ez az, nem szeretnék demens lenni öreg koromban (sem most, sem semmikor). A neurológusom elmondása szerint, a ködös agy(am) simán beleférhet a Covid utóhatásába, de hogy ez elmúlik-e, azt ő sem tudja megmondani, hiszen még nincsenek róla tapasztalatok. Azt is mondta, hogy az arcfelismerési zavart okozhatja az SM, de az egyéb romlás inkább poszt-Covid, mint SM. Azért ettől kicsit megnyugodtam, mert így maradt egy pici reménysugár, hogy talán egyszer megszabadulok ettől a ködtől. 🤯 Javasolt rá egy tablettát (Tebofortan), melyet ma meg is vettem, és bele is kezdtem egy hosszabb agytekervény-regeneráló kúrába. Az mondjuk nem segített, hogy elolvastam a papírját, mely szerint idős kori elbutulás esetén-, és enyhe demenciában javasolják, de így jár az, aki olvasgat… 🙄


A fentiek mellett életem egyik legnehezebb szakaszát élem. Hetente járok pszichológushoz az anyám halála kapcsán felkavarodó emlékeim miatt (bezzeg ezt nem tudja elfelejteni az agyam…). Talán sosem voltam még ilyen (bele)fáradt, és szó szerint napról napra (túl)élek. Folyamatosan tologatom magam előtt, hogy elmenjek-e táppénzre, és minden napnak az a fénypontja, amikor elvégzem az aznapi munkámat. Türelmetlenebb vagyok, mint valaha, és a semmitől is képes vagyok zokogni egy sort. 😭 A kognitív vizsgálaton volt depresszió teszt is, szerencsére nem vagyok depis, és ez az állapot még simán belefér a gyászfeldolgozás folyamatába, de nem ismerek magamra… 😕

Jövő héten megkapom az ötödik Ocrevus infúziómat. 🙏