Már gyermekkoromban is utáltam a meleget, mely az elmúlt 9 évben egyre csak fokozódott. Amikor egészséges voltam, azért (is) vettem ki a hosszabb szabadságomat minden év szeptemberében, hogy akinek kisgyereke van, az el tudjon menni nyáron. Általában sokan dolgoztunk (a legkeveseb 9-, a legtöbb 45 fő volt) együtt, ezért a részemről ez egy emberbaráti megoldás volt. Miután beteg lettem, egyre későbbre tolódott ki a nyaralás, ami mostanában már-már furán veszi ki magát, hiszen mi szeptember végén járunk “nyaralni”. Távmunkában ez nem számít különösebben, de a férjem kollégái nagyon örülnek annak, hogy egész nyáron mehetek felváltva, mert a férjem csak ősszel megy hosszabb pihenőre. Persze ilyenkor sem egzotikus tájakra megyünk, igaz, ha rajtam múlna Észak-Európa lenne az úticél…
Ugyan egész évben olyan fáradt vagyok, mint aki minden nap elhord egy hegyet, de ez nyáron képes odáig fokozódni, hogy a legmelegebb napokon sem a munkámat-, sem a háztartási teendőket nem tudom ellátni. Idén mondhatni szerencsém volt, hiszen csak kétszer egy hétig volt hőség, de a 40 fok közeli kánikula megmutatta, hogy minden elképzelhetőnél fáradtabb is tudok lenni úgy, hogy egyébként nem csinálok semmit. Ebben az esetben a légkondicionáló készülék arra jó, hogy a házban elviselhető legyen a hőmérséklet, mert a frontok ellen nincs mit tenni akkor sem, ha egyébként a 26 fokos épületből ki sem teszem a lábamat.
Külön fejezetet érdemelnek a különféle fronthatások.
A legrosszabb talán az északi szél, mert ettől olyan aurás-migrénes fejfájásaim vanak, melyre nincs gyógyszer, sem semmilyen segítség, “csak” ki kell bekkelni, hogy elmúljon a szél. A meleg fornt mindenféle maradvány-tünetemet felerősít, ilyenkor sokszor gondolkodom azon, hogy ez meddig normális, és mikortól igényel legalább egy orvosi konzultációt. Ugyan rutinosnak mondhatom magamat ezen a téren, mégis volt, hogy írtam az orvosomnak, de szerencsére mindig megnyugtatott, hogy az a tünet/időintervallum még pont normális. A hideg front pedig ágyba kényszerít olyan módon, ahogy csak egy shub képes fekvésre kényszeríteni; akár több napra is kivonódok a forgalomból. Az ősz és a tavasz elmegy, már amikor van tavasz, csak ne legyen sok fronthatás. Igaz, hogy az utóbbi években az ízületeim nem szeretik a hideget, de még mindig fel tudtam öltözni annyira, hogy a kedvencem a tél legyen. Engem nem zavar a szürkeség, és imádom, ha esik a hó (sajnos egyre kevesebbszer esik). Ilyenkor mindig megyünk a hó után, nagyon szeretünk a Mátrában (hegyekben) kirándulni, és ha nem lennék egyensúlyzavaros SM beteg, biztos, hogy megtanulnék síelni is (mely egyébként ősrégi vágyam volt).
Összegezve a fentieket, nem barátom az időjárás, és ugyan tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül, de ez nem vígasztal…
Jövő héten felülvizsgálatra megyek, amire talán még sohasem tekintettem ekkora várakozással (félelemmel). Kíváncsian (vagy inkább szorongva) várom, hogy mi lesz az “ítélet”, miután kiderül, hogy a látóidegsorvadásomat azért nem gyógyíttatom, mert az nem gyógyítható. Talán még sosem tartottam enyire egy orvosi vizsgálattól, mint most ettől, de ahogy mondani szokták, nyilván ezt is túl fogom élni. Mindenestre a férjem elvisz és támogat, de bemenni nekem kell egyedül… Az egyik orvosom mesélte, hogy az ő közeli hozzátartozója mindig sírva jött ki egy-egy ilyen vizsgálatról, mert mindig belekötöttek valamivel, és mert mindig megalázták valamivel. Még nem jártam így, ezidáig az alaphelyzet ellenére sem volt negatív tapasztalatom, de eddig nem is szólítottak fel (nem létező) mulasztás miatt; szóval azért most tele van a gatya….
