A “főorvosi bemutatást” úgy képzeltem el, mint egy sima orvosi vizsgálatot azzal a különbséggel, hogy esetleg több orvos van, vagy a főorvos ismeri az esetemet. 🤔
Tegnap ismét bebizonyosodott, hogy más a képzelet, és más a valóság. A főorvos (jelen esetben: egyetemi docens) nem ismerte az esetemet, sőt, ideje sem volt arra, hogy megismerje. Kézfogás és bemutatkozás után már mentem is vetkőzni és felfeküdni a vizsgálóágyra. Megkérdezte tőlem, hogy miért van szükségem műtétre, de közben már vizsgált, és mondta, hogy már látja is. Az életkoromat többször is megkérdezte, majd átadta a helyét egy másik orvosnak, aki szintén vizsgált és közben felelgetett a docens úr kérdéseire. Miután ezzel is megvoltunk, mehettem öltözni, majd egy asszisztens közölte velem, hogy “kint várakozzon, majd viszem az ambuláns lapját!”.
A fentiekkel semmi gond nem is lenne, ha mindeközben nem történtek volna mindenfélék. Például az, hogy vadidegen emberek (nők, férfiak vegyesen) jöttek-mentek a vizsgálat alatt, vagy az, hogy a fele személyzeten utcai ruha volt (miközben én félmeztelenül feküdtem a vizsgálóágyon). A docens úr elmondta ugyan, hogy mit lát, de azt csak az ambuláns lapról tudtam meg, hogy milyen műtétem lesz. Érdekesnek tartottam, hogy a nyári vizsgálatomat (amiről nem kaptam leletet) egy olyan orvos végezte papíron, akivel én nem is találkoztam, és megalázónak éreztem az egész vizsgálatot; nem a docens úr miatt. Arról már ne is ejtsek egy szót sem, hogy reggel 7:45-kor léptem be az épületbe, az altatóorvoshoz 8:25-kor hívtak be (8:20-ra volt időpontom), de ugyan a docens urat egyszer sem hívták el, mégis, csak 11:35-kor szólítottak (amikor már senki nem volt ott) és 12:00-kor már a metróra szálltam fel. Állítólag mindezt azért, mert az egyik asszisztens azt hitte, hogy lemondtam a műtétet…. A legrosszabb pedig az volt, hogy nem tudtam kérdezni. Egyszerűen nem volt rá lehetőség. Pedig készültem, de ezúttal hiába, a kérdéseimet végül egy Facebook csoportban tettem fel olyan embereknek, akik már átestek hasonló beavatkozáson. Így tudtam meg, mire készüljek, és hány napra…
És akkor az altatóorvos, aki nagyon alapos volt, aki feloldotta a helyzet miatt érzett szorongásomat, és akinek a dicséretétől még ma is a föld felett járok. 🥰
A papírjaimat már 8-kor bekérték, így amikor behívtak, nagyjából ki volt töltve egy oldal az adataimmal, szedett gyógyszereimmel. Ezzel kezdtük a beszélgetést, melyiket mire szedem, és melyikből mennyit szedek. Aztán az következett, hogy melyik betegség mióta tart, majd a műtéteim, és a legfontosabb kérdés: volt-e bármi probléma altatás közben, vagy utána. Aztán mentünk sorban tovább, és a végén volt vizsgálat is: tüdő (tiszta), szív (ritmusosan dobog), bőr (nincs gyulladás, nincs ödéma), szem (a bal pupillám tágabb), szorítóerő (a bal kezem gyengébb), és fogazat (nem kivehető, nem mozog 😁). A vérnyomásom magasabb volt kicsit (154/82) de kibékültünk vele, hiszen az a fránya fehér köpeny szindróma, és különben is, otthon mindig rendben van… Végül megfogta a kezemet a doktornő és azt mondta: “legyen magára nagyon büszke!”. Elmondta, hogy nem találkozott még olyan emberrel, akinek ennyi betegsége van, de ilyen jól viseli és ilyen jó állapotban van.
És igen, én nagyon büszke vagyok arra, hogy az Élet bárhogy is próbál a padlóra kényszeríteni, valahogy mindig felállok onnan, majd megrázom magam, és “megyek hegyet mászni”. 🥰 Néha valójában is, néha csak képletesen, de én tényleg soha nem adom fel. 😉
A műtét 11.07-én lesz.
