Ahogy korábban említettem, idén rendhagyó “nyaralást” terveztünk, az igényeimet is figyelembe véve. A célunk Madeira szigete volt, oda nyáron vagy ősszel nem tudunk menni, olyankor nagyon meleg van arrafelé. Ezért kerekedtünk fel március elején, és bátran mondhatom, ez volt életem legjobb utazása. 🥰
Az érkezésünk kicsit kalandosra sikeredett, hiszen a repülőnk késett, az előre kifizetett taxi nem ott várt, ahol azt megbeszéltük, a szállásadó pedig már akkor 5 percenként keresett telefonon, amikor mi még bőven a levegőben voltunk… Aztán rögtön az első napon elestem, ez rányomta a bélyegét a bal lábam amúgy is gyengébb teljesítményére, de nem panaszkodom. A hazautazás előtt 3 nappal pedig a jobb lábam is balesetet szenvedett, így az utolsó napokat tyúklépésben, sántítva tettem meg (de megtettem!). 🤷♀️ A kettő között pedig…, hihetetlen csodákat láttam, túráztam a magam módján, és tátottam a számat mindenre. 😉 A végén pedig megállapítottam, nekem oda kellett volna születni. 😎 Ott minden adott, ami nekem szinte lételemem: vannak nagy hegyek, meg tenger sok víz (Óceán), és nagyon kedvesek/mosolygósak az emberek (nem mellesleg pedig olyan jó levegő van, hogy sem az asztmám, sem a melléküregeim nem okoztak problémákat).
Bár a települések hegyekre épültek, a mozgáskorlátozottak kényelméért igyekeznek mindent megtenni, a járdák és az épületek pedig akadálymentesítettek. Olyan helyeken láttam kerekesszékkel kirándulókat, ahol korábban el sem tudtam volna képzelni (ez az én korlátom), és ha valaki hajóval szeretett volna kirándulni, az sem volt akadály, segítettek neki a fedélzetre jutni. A rokkant parkolók kialakítása olyan volt, hogy a járdaszegély és az úttest között rámpa segítette a kerekesszék feljutását. Szóval, csak ámultam, hogy milyen apróságok segíthetnek az embernek abban, hogy “rokkantként” is önellátó maradhasson (abba inkább nem gondoltam bele, hogy mi mikor jutunk el idáig).
És igen, ettől még megvolt az összes nyavalyám, és megmaradtak a fájdalmaim is. De…, miután a sors úgy döntött, hogy nem lehet gyermekünk, mi a férjemmel azért dolgozunk, hogy utazhassunk, amíg az állapotom megengedi ezt. Aki ezt irigyli tőlünk, azt csak sajnálni tudjuk. Mi örülünk más boldogságának, és azért, mert nekünk nem lett, még imádjuk a gyerekeket, legyen az rokon-, barát-, vagy idegen gyerek. Az irigységgel pedig továbbra sem tudok mit kezdeni, viszont már-már bántónak érzem azt, hogy olyasmiért kell magyarázkodnom, ami egy egészséges embernek természetes. Az, hogy én igyekszem a lehető legtöbbet kihozni az életemből, az én dolgom. Az, hogy az életemmel motiválni szeretnék másokat, -szerintem- jó dolog. Az pedig, ha valaki örökké mogorván és irigyelve másokat szeretne élni, legyen az ő dolga. Hagyjuk egymást békén, s ha nem tetszik, amit csinálok, köszönjünk el egymástól, de ne bántsunk valakit azért, mert másként gondolja.
Szóval igen, nekem nagyon jó, hogy utazhatok, nagyon jó, hogy ilyen elfogadó férjem van, és nagyon jó, hogy ilyen életem van. 😊
