Ez nem egy vidám bejegyzés lesz. ?
Nem először találkozom a tőlem teljesen idegen irigységgel. A kb. 8 hónapig tartó mélyrepülés, és kb. 2 hónapig tartó nyugalom után, mostanában felfelé ívelő pályára jutottam a betegségem kapcsán. Nem adták ezt ingyen, nagyon keményen megdolgoztam érte, és dolgozom most is, minden nap. Naponta többször tornáztam (igaz, most már csak 1 x), és amint lehetett, felültem a szobabiciklire. Ezek monoton dolgok, kitartás és akaraterő kell hozzájuk. Szerencsére ezeknek sosem voltam híján, így elmondhatom, hogy bár április elején nem mozgott a bal lábam, ma szépen tudok járni. Az egyensúlyommal súlyos problémák voltak, ennek ellenére, ma biciklizem. Nem könnyű, hatalmas koncentrációt igényel (mentálisan ugyanúgy elfáradok, mint fizikailag), de megdolgoztam ezért a sikerért is (bőven van benne verejték és könny is). Mindemellett pedig elvesztettem a munkámat, a hosszan tartó táppénz miatt.
Én kis naív, azt hittem, hogy sokaknak ad majd motivációt, ha leírom a történetemet, de igaz a mondás, mely szerint hinni a templomban kell… Azzal az irigységgel, mely felém árad, nem tudok mit kezdeni. Az SM betegségnek 1000 arca van, az én betegségem is megmutatta már legalább 100 arcát. Az egyszer lent, egyszer fent tökéletesen jellemzi ezt a betegséget, és valószínűleg nálam is bekövetkezik majd a “most már mindig lejjebb”. Viszont amíg ez nem jön el, amíg a tornámmal csak egy kicsit is segíteni tudok magamon, addig ezt meg is teszem minden áldott nap. Én nem hiszek az alternatív gyógymódokban, sem a tudományos alapot nélkülöző diétákban. Hiszek az orvostudományban, és hiszek önmagamban. Hiszek a saját erőmben és kitartásomban, és hiszem, hogy a kemény munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Azt gondolom, hogy ettől még nem vagyok “magamutogató ember”, nem vagyok “a megrontója seggét nyalogató páciens”, és nem vagyok “fellengzős“ sem; hogy csak néhányat említsek a felém áradó “kedvességekből”. Azt mondják, az irigység annak a jele, hogy valamit jól csinálsz. Ha ez igaz, akkor “kedves” irigyek, csináljátok utánam! Minden egyes napot. Félvakon, és félbénán feküdjetek kórházban egy világjárvány közepén teljes elszigeteltségben, majd úgy álljatok ebből talpra, ahogy én tettem azt. Amikor mindezt utánam csináltátok, akkor van jogotok kritizálni. Addig nincs rá alapja senkinek.
Ha nem tetszik a blog, vagy a benne leírtak, nem kötelező elolvasni, nem kötelező követni. Ez a blog a segíteni akarás jegyében jött létre, nem azért, hogy mindenféle rossz és káros érzéseket váltson ki. Ez a blog nem tudományos tényeket gyűjt össze, hanem saját tapasztalatokon alapul, a saját életemről/betegségemről szól. Mint ilyen, lehet egyesek szemében kezdetleges, de nekik ugyanazt tudom mondani: nem kell elolvasni, nem kell követni.
Ha csak egyetlen embernek erőt ad az, ahogyan én küzdök a mindennapokban, már elértem a célomat.
Kívánok mindenkinek békés -mindenféle negatív érzelmektől mentes- napokat a továbbiakban! ?
