Nincs könnyű helyzete annak, akit nem empatikus emberek vesznek körül. Nem kell ehhez betegnek lenni, egy egészséges embernek is nehéz dolga van támogató környezet nélkül. Sajnos tapasztalatból beszélek, és minden nap hálát adok azért, hogy a férjem mindenben mellettem van; mi tényleg együtt sírunk, és együtt nevetünk.
De vajon mit tehet az, aki nem olyan szerencsés, mint én vagyok? Lehet-e haragudni a családra, ha nem áll mellénk életünknek egy-egy nehezebb szakaszában? Tényleg mindennel egyedül kell megbirkóznunk?
Az utolsó kérdésre biztosan tudom a választ: NEM. Senkinek sem kell egyedül megküzdeni a nehéz élethelyzetekkel. Amennyiben nincs mellettünk a család vagy barátok, lehetőségünk van szakember segítségét kérni (akár online is). A pszichológus nem tudja (vagy nem mondja) a választ a kérdéseinkre, de kívülállóként olyan dolgokra tud rámutatni, melyeket mi nem veszünk észre, vagy nem veszünk figyelembe.
Egy pillanatra gondoljunk bele a családunk helyzetébe. A szeretett családtagunk hirtelen lebénul/megvakul/nem áll meg a lábán, stb., stb. Mit tennék én ebben a helyzetben? Biztosan sokkot kapnék, ha a férjemmel történne mindez. Aztán jönne a diagnózis, gyógyíthatatlan beteg, a betegség élete végéig elkíséri. Utánaolvasnék a neten, és a sokk folytatódna (és akkor még nem beszéltem a betegség miatt felbukkanó létbizonytalanságról, és nem gondoltam bele a mindennapokba sem). Lehetek én bármennyire empatikus, valószínűleg nem tudnám beleélni magam az ő helyzetébe, mert a tünetekkel mindig a betegnek kell megküzdeni, az ő lába alól csúszott ki a talaj, és az ő önbecsülése hullott darabokra. Egy beteg ember ráadásul sokkal érzékenyebb lelkileg. Amit egészségesen fel sem vettem, azért betegen simán tudok (jó sokáig) méltatlankodni, de akár sírni is. Pl. a “nem akarlak terhelni” mondattól égnek áll a hajam, pedig kizárólag jó szándéktól vezérelve hangzik el. Ilyenkor azt érzem, kizár az életéből… De nem, tényleg csak kímélni akar. Szóval, nálunk sincs kolbászból a kerítés, oda-vissza tudunk megbántani és megbántódni. 🤷🏻♀️ Nekünk talán azért könnyebb kicsit, mert ha arra van szükség, együtt megyünk terápiára (az én érzékenységem miatt előfordult már néhányszor), és igyekszünk mindent IS megbeszélni.
Mindehhez fontos hozzátenni, hogy elengedhetetlen a pozitív életszemlélet, és tudni kell nevetni saját magunkon is. A depresszió nem jó tanácsadó, a negativitás pedig mindenre, és mindenkire rossz hatással van. Az SM kezdetén mindig magam alatt voltam, siránkoztam, hogy “miért pont én?”, és semmi sem volt jó. A férjem ugyanezt tette. Aztán eljött egy pont, amikor azt vettem észre, hogy minden az SM körül forog, nem nevetünk szinte soha, a házunk pedig olyan volt, mint egy halottas-ház. Nem volt könnyű innen talpra állni, de soha többet nem fogom hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Most is van, hogy meg-megzuhanok, de alapvetően vidáman éljük az életünket. [Az elmúlt 3 hónap különösen nehéz volt a férjemnek, és ha másképp nem tudott nevetni, akkor megcsikiztem 😈; mert a nevetés lételem, anélkül nem lehet (egészségesen) élni]. Rájöttem, hogy nem elég erősnek lenni, példát is kell mutatni. Nálunk az történt (és gyanítom, hogy ez minden családban így van), hogy a férjem lett a tükörképem. Ha jó hangulatom volt, akkor neki is, ha rossz kedvem volt, neki még rosszabb. Amikor ezt felismertem arra is rájöttem, hogy nem kell neki mindent részletekbe menően elmesélni (a gát környéki-, és a nőgyógyászati gondok miatt, ez nálunk egyre nehezebb), elég ha a főbb dolgokat tudja. Ahogy ő nem akar engem terhelni, úgy én sem szeretném nyomasztani olyasmivel, amin úgysem tud segíteni.
Azt gondolom, hogy nagyon vékony jégen táncolunk mindannyian. Nehéz nekünk, nehéz a családunknak, a Világ egyre jobban rohan, az embereknek kevés a türelme, és menet közben elveszett az empátiára való képesség is. 🥺 Ha nagyobb türelemmel és együttérzéssel tudunk egymás felé fordulni, akkor nem lesz szükség bocsánatkérésre és megbánásra sem.
