Milyen furcsa az emberi test! Az iskolában nem tanítják túl részletesen (az én időmben legalábbis). Nem tanították például, hogy minden mindennel összefügg. Már nem egyszer előfordult, hogy valamilyen lelki probléma SM tünetet okozott nálam. Már-már elmondhatom magamról, hogy hozzászoktam. Azt gondolom, hogy megtelt a lelkem (vagy inkább nehezen fogad be új dolgokat), ezért van egyre többször testi tünetem. Belekerültem egy örvénybe, aminek nem láttam (most sem) a tetejét. Valamikor tavaly kezdődött egy nyelési problémával. Olyan apró dolog, amire csak legyintünk mondván, “majd elmúlik!”. De ez nem múlt el, egyre csak fokozódott, míg végül még nyelésvizsgálaton is voltam miatta. Persze, hogy ott minden rendben volt, nincs nyelési akadály. Nem maradt más hátra, irány a pszichológus, nézzünk szét odabent egy kicsit. De ez nem olyan egyszerű, mint elmondani, vagy leírni. Nem egyszerű, mert vissza kell fejteni a szálakat az első tünetig. Ez (lelki) fájdalmat okoz + nehéz elfogadni, hogy már megint ez lehet az ok.
Bárhogy végződjön is ez a keresgélés, valamit egy életre megtanultam. Akármilyen megmagyarázhatatlan tünetem lesz ezentúl, irány a pszichológus, hátha megint a lelkem szól. Nem várom meg mégegyszer, hogy kiabáljon, az első suttogásra oda fogok figyelni. (Tudom, hihetetlen, hogy a pszichológus gyógyítja az SM tüneteimet, de nem először történne ez.)
Szerintem minden SM betegnek járnia kellene pszichoterápiára. Ha kiderül valami lelki trauma, kezelve lenne, ha meg minden rendben van, legalább elmondható, hogy “én mindent megtettem, ami tőlem telt”.
Zűrös időszakon megyek keresztül, mert heti 3x eljárok fizioterápiás kezelésekre, emiatt feltorlódik a munkám, amit a másik 3 napon kell ledolgoznom. Mellette a pszichológus meg a szokásos váratlan dolgok (most éppen egy hallójárat-gyulladás a semmiből)…, még szerencse, hogy vasárnap néha el tudunk menni biciklizni. Mert ez akkor is feltölt, ha egész héten majd’ szétestem, és akkor is örömet okoz, ha nagyon rövid távot megyünk.
A lényeg, hogy menjünk. 🚲🚲
