Ez az év rosszul kezdődött, és végül nagyon rosszul végződött. Nem volt közte jó történés, az egész évet legszívesebben kitörölném, de sajnos kitörölhetetlenül beégett minden porcikámba. Nem gondolom, hogy ismételnem kellene magamat, mert ugyan idén nem volt sok bejegyzés, de azok minden lényeges mozzanatot elmondtak rólam.
Mégis, ha keresnem kellene valami jót, akkor az a reuma kórház-, és a neurológus váltás lenne. Mert év végére eljutottam odáig, hogy neurológust tudtam váltani. A lelkem nem bírta azt az idegfeszültséget, amit egy-egy Ocrevus infúzió (utáni vizit) alkalmával meg kellett élnem. Maximálisan elismerem az orvos szakmai tudását, de a stílus melyet alkalmaz velem szemben, az nem fér össze az érzékenységemmel. Nyilván én tehetek erről, eszemben sincs hibáztatni őt bármiért is, csak a gyomorgörcs, hogy „most vajon mi fog történni a viziten?”, már nem fért el az amúgy is megtépázott idegrendszerem pályáin.
Nehéz volt a váltás, mert ahogy meghallották, hogy ő az orvosom, a legtöbb neurológus feltette a kezét, hogy ő a legjobb, maradjak csak nála, majd orvosi etikára hivatkozva elutasítottak. Miután nem akartam megindokolni a váltás okát, el kellett fogadnom az orvosok döntését. Szerencsémre azonban van olyan orvos, aki a beteget is emberszámba veszi, és elfogadja azt, ha váltani szeretne, indoklás nélkül.
Számomra felszabadító érzés, hogy ezentúl nem a mesterséges intelligenciától kell megkérdeznem egy-egy orvosi döntés lehetséges okát, és hogy nem a mesterséges intelligenciától kell megkérdeznem egy-egy tünetem lehetséges kezelési módját. Mert én nem azért szoktam bármit is kérdezni, mert az orvost kétségbe vonom, hanem azért, mert érteni szeretném azt, hogy mi miért történik velem. Nyilván ez nem minden orvosnak fér bele, a legtöbben csak darabra dolgoznak, az embert nem látják a neve/TAJ száma mögött.
(A tüdőgyógyászom mesélte, hogy a lánya akkor tett le az orvosi pályáról, amikor az első óráinak egyikén a dékán azt mondta nekik, hogy „mától önök felsőbbrendűek, viselkedjenek is úgy”. Ezért lett inkább pszichológus, mert ő a pácienseket egyenragú félnek tekinti, és nem lekezeli.)
Szerencsésnek mondhatom magam, mert a hangyamászás érzésre végül nem Frontint szedtem (orvosi javaslatra), hanem B komplexet (emlékezetből és MI tanácsra), melytől el is múlt, pedig a nehéz élethelyzetem megmaradt, sőt utána lett még csak igazán nehéz.
És hogy mit hoz a jövő év?
Máris hozott egy jó dolgot, az év utolsó napjainak egyikén sikerült eladnom apám örökségét, mellyel nagyon sok bajom volt, mindamellett lelkileg is kikészített a gyerekkori emlékek miatt. Ennek vége, jövő év elején lezajlik az adás-vétel, és végre lezárhatom életemnek ezt a fejezetét.
Aztán hosszú kimaradás után, megint van időpontom a pszichológusomhoz.
És végül még egy jó történés, most úgy látszik, jövőre el tudunk utazni egy rövid időre, ami úgy hiányzik már, mint egy falat kenyér (aki olvasta a könyvem tudja: megint van cél).
A többi majd jövőre kiderül…
Végtelenül hálás vagyok Nektek, akik olvassátok a történeteimet akár itt, akár a Facebook csoportban, melynek létszáma igencsak megduzzadt, sok örömet okozva ezzel.
Az alábbi dézet sokat segített ebben az évben, szívből kívánom, hogy segítsen nektek is egy-egy nehéz élethelyzetben:
„Ha csak egyetlen dolgot fogadsz meg erre a napra, vagy a következő évre, ne legyen más, minthogy soha nem adod fel!
Osszon bármilyen lapot is az élet, tudd, hogy mindig van esély, mindig van tovább.” (T.R.)