Tanulság

Nagy pofont kaptam az élettől. Ma rájöttem, hogy milyen törékeny a lelkem, hogy milyen könnyen elveszíthetem azt, amiért 10 évet dolgoztam. Ez a lelki békém. Elvesztettem (remélem, nem végleg), és ez most komoly tüneteket okoz az SM-ben. 

Vasárnap egy olyan találkozásban volt részem, melyet évek óta tudatosan kerülök. Most egy jószándékú ember miatt csapdába kerültem, s bár igyekeztem “jópofát” vágni a dologhoz, a tudatalattim úgy döntött, azonnali sztrájkba kezd. Már hétfőn délután (20 órával később) tüneteim lettek. Kedden már húztam a lábamat és el volt zsibbadva a karom és a kézfejem. Ma reggel alig vártam, hogy orvoshoz menjek (a szokásos vérvétel miatt). Teljes bal oldali gyengeség, kar-, száj-, és lábzsibbadás + fejfájás a tüneteim. Meg voltam győződve, hogy shubom van, és persze pánikba estem, hogy nem használ az Ocrevus. 

Az orvosom megvizsgált, majd megkérdezte, hogy lehet-e lelki oka az állapotomnak. Persze zsigerből vágtam rá, hogy nem tudom. Aztán amíg írta a lapomat, eszembe jutott valami, amit meg is osztottam vele. Igazán rendes volt, megértett, és javasolta, hogy keressem meg a pszichológusomat. Vérvétel után fel is hívtam, és ugyan csak később tudtam beszélni vele, de jövő héten mehetek hozzá.

Nagyon sokat gondolkoztam a dolgon, de nem találtam az igazi okot. Aztán találkoztam egy számomra kedves ismerőssel, jót beszélgettünk, elszaladt az idő. Amikor ismét magamra maradtam, a gondolataim megint cikázni kezdtek, és akkor bevillant, hogy valószínűleg a vasárnapi találkozás volt rám ilyen hatással. Nagyon nehéz volt ezt beismerni, és sajnos ettől még nincs meg a megoldás. Sőt, igazán csak most kuszálódtak össze a dolgok. Hiszen azért jártam 10 évig terápiára, hogy az életemnek azt a fejezetét örökre lezárjam/feldolgozzam/a helyére tegyem. Sikerült is, hiszen már beszélni is tudtam róla, és nem volt rám hatással, ha eszembe jutott. Most viszont…

Most, hogy szemtől szemben álltam a múltam egy részével, sokkot kaptam. Hogy stílusos legyek: megbénultam. Igen, szó szerint. Pedig ezt nem engedhetem meg magamnak. Ettől a felfedezéstől, ha egyáltalán ez lehetséges, még rosszabb állapotba kerültem. Egyenlőre nem segít a felismerés. Mélységesen szomorú vagyok, hogy ez megtörténhetett.

S, hogy mi a tanulság? Az, hogy hallgatni kell az ösztöneimre. Ha azt súgják: “menekülj!”akkor futni kell (még akkor is, ha már két éve nem tudok futni). Ha számomra kellemetlen helyzetbe keveredem, abból azonnal ki kell lépni. Nem megfelelni a társadalmi elvárásoknak, nem megfelelni más emberek elvárásainak. Továbbra is kilógni a sorból, mert nekem ez a jó. És persze nem csak nekem, hanem a férjemnek is (hogy ne kelljen fölöslegesen aggódnia miattam). 

Bízom benne, hogy hamarosan elmúlik ez a csalódottság, és újra átveszi a helyét a remény, és a bizakodás.

Sajnos létezik az, hogy lelki okai vannak az SM tüneteknek. Nem vagyok boldog ettől a felismeréstől. Sőt…