A címadó szót önként soha nem hoztam volna összefüggésbe az SM-el, de rákényszerítenek.
Történt ugyanis, hogy a nagy nehezen kiharcolt gondozószolgálat hozzánk járó tagja a héten szabadságon van, ezért most egy helyettesítő jön. Aki vasárnap este 8-kor ismeretlenül felhívott, hogy közelje velem, kedden nem lesz gondozás. Ma amikor megérkezett megkérdeztem tőle, hogy miért nem?, mióta tudják ezt?, és mások hogyan tudják megoldani a pótlást egyetlen nap alatt? A válasz szerint azért nem, mert…, legalább 10 napja tudnak róla, és nem az ő sara, hogy az állandó gondozó nem szólt (ez igaz), és hát -itt a címadó lényeg- minden családban van legalább egy nő, aki ezt felvállalja és ha kell pelenkáz, fürdet, etet, miegymás. Bevallom a végét már nem is hallottam, mert az zakatolt a fülemben, hogy más családok nő tagjai megoldják, én meg itt vagyok tehetetlenül, (értéktelenül), hiszen én nem vagyok képes egy magatehetetlen felnőtt embert bepelenkázni, ha éppen arra van szükség. Fürdetni tudok, éppen tegnap csináltuk a férjemmel (mondjuk segítség nélkül azt sem tudnék), hajat is mosok/vágok, ágyat húzok, öltöztetek, de a pelenkázás, fekvésből ülésbe segítés (emelés), és a lefektetés nem megy se egyedül, se segítséggel. Mert egy gyenge 💩 vagyok, mert nem bírok egy önállótlan embert emelgetni, forgatni, helyére igazítani. Ez van, nincs ezen mit szépíteni… 😢
Becsülettel igyekeztem ezt a tényt elfogadni (lenyelni a békát), segítséget kérni (de nehezen ment!), és mindig a férjem szavai lebegtek a szemem előtt, „nem tehetsz róla, ne törődj vele!”. Igen ám, de a mai gondozónő szavai kiverték a biztosítékot, az ingatag lábakon álló önmagamba vetett hitem elrepült, és jött helyette „az én még erre sem vagyok jó” érzése, hiszen más családokban a nők megoldják…
[Ezután elemi erővel tört rám a depresszió, és az önvád (ez utóbiban egyébként is világbajnok vagyok)].
A gondozónő meg is fejelte a mondandóját, „hiszen itthon van egyébként is!”, és nem hatotta meg az SM (a többit nem is mondtam), mert a „nem látszik magán” mondattal bevitte a kegyelemdöfést.
Ezek után még az Alzheimeres anyósomtól megkérdezte mióta fekszik (2 hete – jött a válasz; ami persze nem igaz, lassan 3 hónapja tart), el is hitte neki és azt mondta, no, akkor ön hamarosan járni fog… Fel is állította, hogy menjen el a székig, de ekkor közbe léptem, hogy azt még a gyógytornász sem csinálja vele, hiszen alig tud megállni a lábán, nemhogy járókeret vagy rollátor (segítség) nélkül lépkedni (járni) tudna.
És igen, tudom, hogy nem kellene a fentieket magamra vennem, de az az igazság, hogy az emberek (ismerősök, rokonok, ismeretlenek) 98 %-a pont ugyanígy gondolkodik és sajnálják anyósomat és a férjemet, hogy én még ennyit sem tudok megtenni érte. Azzal is tisztában vagyok, hogy pontosan arra a 2 %-ra kellene hallgatnom, de bevallom, ez igen nehéz, sőt, már-már lehetetlen feladat, legalábbis számomra.
Az is árnyalja a képet, hogy a férjemmel egyetértésben úgy látjuk, anyósomnak nagyon kényelmes ez a helyzet, és nem is akar felkelni az ágyból. A kezdeti lelkesedése elszállt (amit idegenek előtt simán letagad), a kényelem adott, ő már semmilyen erőfeszítést nem akar tenni, ahogy mondta, ő már csak azt várja, hogy mikor fog meghalni; és ennek megfelelően (nem) iszik, (alig-alig) eszik. Tudom, hogy ezt az Alzheimer mondatja vele (beszéltem a neurológusával), de pont ugyanezen betegség miatt nincs benne akarat az önállóságra sem (ennek meg utána olvastam).
A helyzetünk nem könnyű, sőt kifejezetten nehéz, hiszen november elején megyünk egy otthont megnézni, és aztán el kell dönteni; otthonba adni vagy nem adni…
Talán ez az egyik legnehezebb döntés, amit egy gyereknek meg kell hozni a szeretett szülőjéről. És ez az egyik legkegyetlenebb betegség, ami családokat választ szét, még mielőtt az idő valóban eljönne… 😭