Szomorú vagyok az ezen a héten a közösségi médiában történtek miatt.
Szomorú vagyok, mert engem kizárólag a segíteni akarás vezérel.
És szomorú vagyok, mert fel kell adnom az egyik álmomat.
Másoktól is halottam már, hogy idegesítőek a pozitív gondolatokat tartalmazó megosztásaim, de még soha senki nem hazugozott le azért, mert igyekszem pozitívan gondolkodni. Van egy ismerősöm, aki ugyanakkor kapta a Lemtradát, mint én (ráadásul ugyanattól az orvostól), aki nevezett már nyilvánosan “seggnyalónak”, és ráadásként a hátam mögött azt terjeszti, hogy neki köszönhetem, hogy most Ocrevust kapok (hogy milyen egy hálátlan némber vagyok én!), de még az ő mondanivalója sem sértett meg annyira, mint egy arctalan trollé a héten.
Szeretnék valamit most utoljára tisztázni: engem nem kötelező követni, viszont azt elvárom, hogy aki mégis ezt teszi, az legyen képes a kulturált párbeszédre. Aki engem követ, annak tudnia kell, hogy én valóban mindennek a pozitív oldalát keresem (ennek köszönhetem, hogy a számtalan betegségem sem tudott ledönteni a lábamról), ez nem csak kitaláció, és főleg nem hazugság. Én nem tudok azzal azonosulni, amikor valakinek van egy gyönyörű családja, de egy másik embertől irigyli azt, hogy képes pl. futni. Egyáltalán, az irigységgel sem tudok mit kezdeni. Nekem nem születhetett gyerekem, de soha senkire nem voltam még irigy azért, mert neki van gyereke/unokája/dédunokája, és bár nincs gyerekem, mégis, nagyon szeretem őket. Hogy az SM betegségnél maradjunk, én nem irigy voltam azokra, akik részt vettek a tatai SM triatlonon, hanem büszke voltam rájuk, hogy képesek rá. Az már egy másik kérdés, hogy engem lebeszélt a szervező, és ez nem esett jól, de mostanra még azt is beláttam, hogy igaza volt. Beláttam, mert ilyen vagyok, ilyen a gondolkodásom. Minden dologból igyekszem tanulni, és minden számomra negatív történést megpróbálom pozitívra átértékelni (a triatlon helyett a barátainkhoz mentünk, akik akkor mondták el, hogy gyerekük fog születni, és azóta már az is kiderült, hogy ikrek jönnek hamarosan).
Többször hangsúlyoztam azt is, hogy nekem sem sikerül mindig elsőre mindennek a pozitív oldalát meglátni, de határozottan törekszem rá, mert így vagyok bekötve (ha úgy tetszik, én fordítva működöm, mint a betegségekkel élő emberek 80%-a). Egy szomorú eseményből pl. a mai napig nem álltam talpra, de minden nap teszek érte, dolgozom magamon és tudom, ebből is ki fogom hozni a lehető legjobbat. Mindemellett nem hanyagoltam el a csoportot, és aki nem a halálhír napján kért segítséget, annak segítettem (aki pedig nem tartotta tiszteletben az érzéseimet, annak nem is fogok többet segíteni), és a mindennapi küzdelmem mellett, továbbra is a betegtársak segítése volt az egyik célom. Egészen e hét közepéig. A Facebook csoportot 11.14.-én lezárom, a lelkem-, és a magánéletem védelmében. Megmarad a Lemtrada blog, melyet átneveztem, ezentúl akinek segítségre/pozitivitásra van szüksége, az Itt talál meg.
