Kivételesen nem magamról fogok írni, de a mi családunkkal történt meg az alábbi szégyenteljes eset.
Sokszor írtam már, anyósom demens (utóbbi lelete szerint Alzheimeres), én vagyok itthon vele, nálam jobban senki nem ismeri, még a saját fia sem. Nyűglődünk egy ideje, mert fáradékony, átalussza a napokat, most már mindent is elfelejt, és igazából nyűg már neki az élet.
Múlt héten valami megváltozott, reggelente nem tudott kikelni az ágyból, nem tudott felöltözni, és nem tudott önállóan enni sem. Ahogy közeledett a hétvége, bennem nőtt a pánik, hogy mi lesz vele, hiszen az orvost mereven elutasította egész héten.
Végül tudtán kívül (férjemmel egyeztetve) beszéltem az éppen aktuális helyettesítő háziorvossal, aki rendelés után kijött és megvizsgálta, elmondta, hogy zörög a tüdeje, valószínűleg tüdőgyulladása van, kórházba kell vinni – mentővel. Anyósom megijedt, beleegyezett, fél órán belül itt is volt a mentőautó. Kérdeztük, hogy hová viszik?, mert mennénk utána. A “ne tessenek utánunk jönni, 4 óra múlva tessenek érdeklődni telefonon” felért egy arculcsapással, de tudomásul vettük. “A botot ne tessenek vele adni, fekvő betegnek nem kell”, már csak hab volt a tortán, de a fekete leves még csak most következett (na nem nekünk, hanem a fekvő betegnek). Innentől ömlesztve írom, mert még ma sincs türelmem a normális hangnemhez (az időpontoknak jelentősége lesz):
12:05, mentő érkezik;
12:15, mentő távozik;
12:55, mentő a sürgősségire érkezik;
13:35, vérvétel;
14:15, tüdő CT, később 500 ml infúzió;
16:10 mentővel tovább szállítják;
17:05, megérkezik a jelenlegi kórházba, ott felveszik, vérvétel, azonnal oxigén a kritikusan alacsony oxigén szint miatt (miközben a mentő lapon 98% van lejegyezve), szívinfarktus gyanú a rossz labor alapján, intenzíves konzílium, vérvétel, közben már a második 1000 ml infúzió folyik befelé, nátrium pótlás, intravénás vízhajtás.
Amikor a mentő elvitte, vártuk, hogy elteljen a 4 óra, és telefonáltunk (16:00 óra). “Igen, itt van a néni, még vizsgálják őt, tessék 1,5 óra múlva telefonálni”. 17:30-kor újabb telefon, “igen, a nénihez mentőt kértek, mert tüdőgyulladása van, a mentőnek 2 órája van ideérni, tessenek később telefonálni, 19:30 körül xyz kórházba, hogy megérkezett-e oda, és ide ne tessék többet telefonálni, mert már itt nem lesz tovább”.
Hát basszus…,
1: a férjem felnőtt, értelmes ember, beszéljenek vele úgy;
2: ismerjük a sürgősségi osztályt, nem olyan nagy, hogy 17:30-kor ne látta volna, hogy nincs ott (+ a mentő kitöltött egy újabb papírt, hogy elvitte);
3: egy cukorbeteg (és szív-, érrendszeri-, magas vérnyomásos-, demens-, tüdőgyulladásos) fekvőbeteg embert 4 órán keresztül 500 ml folyadékon tartani melegben, az embertelenség. Hiába volt nála csere pelenka, nem volt kinek szólnia, hogy bepisilt. Hiába volt cukorbeteg (11-es ott mért cukorral), senki meg sem kérdezte, hogy evett-e bármit is, amióta otthonról elhozták. Hiába volt nála 0,5 l ásványvíz, fekve nem tudott inni, felülni pedig nem volt ereje.
Lényeg, hogy a családtag ne lábatlankodjon, mert ha ott van és látja ezeket, akkor tud tenni ellene (pelenkát cserél, itat, etet, megnyugtat). De így, ha túléli a sürgősségi (TRIÁZS) rendszert, akkor is hetekig lesznek rémálmai a megalázottság miatt.
És akkor arról még egy sort sem írtam, hogy a jelenlegi kórház bennünket okolt az állapota miatt, és azért is, hogy 19:30 körül érdeklődtünk az amúgy 17:05 óra óta náluk lévő-, éppen az életéért küzdő hozzátartozónkról…
A pisis ruhát rég kimostam, de hogy a sérült lélek meggyógyul-e valaha is az átélt méltatlanság miatt, azt egyelőre nem tudni.
A baj az, hogy amikor én, te vagy bárki más (kivéve a kivételeket) kerül hasonló helyzetbe, ugyanezt fogja tapasztalni…