Egy kicsit szomorú vagyok.
Szomorú vagyok, mert egyre többen gondolják úgy, hogy az autoimmun (és más) betegségeket azért nem gyógyítják meg, mert nem is akarják. Emberek, mindenféle releváns ismeret híján azt híresztelik, hogy a gyógyszergyárak és az orvosok összefogtak a betegek ellen azért, hogy őket mérgezzék, és a saját zsebeiket degeszre tömjék (miközben ugyanezen betegek százezreket költenek csodaszerekre és Istenként tekintenek kóklerekre). Teszik mindezt úgy, hogy a gyógyszergyárak által finanszírozott rendezvényen eszik az ingyenes ebédet, isszák az ingyenes üdítőt, rágcsálják az ingyenes rágcsálnivalót. Majd erről az ingyenes rendezvényről hazaérve szidják azokat, akik fizették az egészet, és terjesztik a maguk butaságát, mely szerint mindenki rajtuk nyerészkedik, miközben nem segítenek nekik meggyógyulni. Hmm… (és akkor arról még egy szót sem ejtettem, hogy közülük hányan utasíják el ezeket a gyógyszereket).
Tudom, hogy most nem leszek népszerű, de azt hiszem, most nem is szeretnék az lenni. Nem szeretnék, mert belefáradtam. Az én értékrendembe nem fér bele az, hogy oda 💩jak, ahonnan eszem. Ha nem tetszik valami, akkor nem megyek oda sem enni, sem parádézni, sem semmiért.
Ki merem jelenteni, hogy nekem segítenek a gyógyszerek. Uhh, kimondtam, és az ég mégsem szakadt le… Nekem segítenek a gyógyszerek, és ezért végtelenül hálás vagyok. 🙏 Volt idő, amikor ez nem így volt, de én akkor sem a “gyóccerlobbit” emlegettem, hanem tettem magamért, olvastam a lehetőségek után, sőt, még imádkoztam is, hogy kapjak hatékony segítséget [miközben egyesek azt híresztelik, hogy nem az orvosnak, hanem nekik köszönhetek mindent IS; hmm, mit is mondhatnék erre?…]. Mások szidalmazása helyett, tettem magamért, a magam módján. Végül sikerült, itt vagyok, talpon vagyok. És, olyan az állapotom amilyen, de most sem másokat hibáztatok miatta, hanem tovább keresem a lehetőségeimet, feszegetem a határaimat, és bizony néha mások idegeire megyek azzal, hogy nem nyugszom bele olyan dolgokba, amikbe szerintem nem szabad belenyugodni.
2014-ben lettem SM beteg, 2017-ben pedig kitűztem magam elé egy célt. A célom pedig az, hogy élhető maradjon az életem. Számomra mindegy mi az ára, ha kell gyógyszert szedek vagy szúrok, vagy infúziót kapok, vagy éppen Medrolt szedek, de ha kell, akkor plazmaferezis miatt centrális vénát szúrnak; nem számít semmi, a CÉL az élhető élet. Mindent ennek rendelek alá, és mindent emiatt teszek. Nem szidok senkit és semmit, viszont ELFOGADTAM, hogy ezen az úton kell tovább mennem.
Azt kívánom minden sorstársamnak és mindenkinek, akinek egy (vagy több) betegséggel kell leélnie az életét, hogy FOGADJA EL a sorsát, és tűzzön ki maga elé CÉLokat, mert kizárólag ezek visznek előre az életben.
