Szombat délutánra elmúlt a hajnalban jelentkező tántorgás, ezért vasárnap elmentünk a betervezett kirándulásra. Biciklivel mentünk, egy hosszabb útra. Ennek kisebb része aszfalt út (ebben már nagyon jó vagyok ?), nagyobb része pedig erdei, homokos út, és kisebb-nagyobb emelkedők is vannak benne (pl. vasúti töltésre fel).
Eleinte jól bírtam, főleg egyenes, vagy lejtős aszfalt úton mentünk. Amint beértünk az erdőbe homokos, de egyenes úton haladtunk. Aztán jött az első ici-pici emelkedő, ahol mindjárt ki is fulladtam, inkább feltoltam a bicajt. ? A vasúti töltés előtt volt lejtő, így ezt az akadályt jól vettem. Utána kezdődtek a “bajok”, amikor a fák belógtak az útra. Egy ilyennél lehúztam a fejem, onnantól elveszett az egyensúlyom. Amúgy is nehéz terep volt, akácerdőben fűcsomóval teli úton, itt toltam a bringát. Később sikerült visszaülni rá, tekerni is, de már nem éreztem biztonságban magam.
Az erdő szélén felmentünk egy magaslesre (ami mindig külön mutatvány a lépcsőfóbiám miatt), és miközben hallgattuk az erdő csendjét, kissé kipihentem magam. ?
Hazafelé vettük az irányt, ami eleinte jól ment, csak aztán jöttek az emelkedők… A bal lábammal nem tudok jól tekerni, erőt csak a jobb lábam képes kifejteni, de eddigre az is nagyon elfáradt. Végül a férjem “feltolt” az emelkedőn úgy, hogy mellettem jött, fogta a hátamat, közben pedig mindketten tekertünk (neki váltós biciklije van, azzal könnyebb az emelkedőn felmenni). ❤️??♀️ Bár ez aszfaltút, de nem forgalmas (egy autóval sem találkoztunk az egész kirándulás alatt), ezért mentünk egymás mellett.
Szóval, a teljesítmény nem egyedül az enyém, segítség nélkül gyalog kellett volna hazajönnöm. Mégis, nagyon büszke vagyok erre az egészre!
Ez a kirándulás megerősítette bennem azt, hogy érdemes bíznom az Ocrevusban. Az egyensúlyom nyilvánvalóan a fizikai állapotom függvénye (ha fáradt vagyok nem sok marad belőle), de tovább bírom fizikailag, mint ezelőtt (mindezt úgy, hogy a gát környéki bénulás egy picit sem engedett a “szorításából”).
Hálás-, és nagyon boldog vagyok! ??
