Előrebocsátom, hogy tisztelem, becsülöm az orvosokat, felnézek rájuk, és ha van ilyen, a következő életemben én is orvos szeretnék lenni. Aki ismer, mindezt tudja rólam.
De ma, valami örökre eltörött bennem, többé nem bízom meg orvosban, csak ha valóban érdemes rá. Sebésznél voltam, név szerint szólítottak be, kb. 2 perccel azután, hogy az előttem lévő kijött. Én balga!, azt gondoltam, milyen alapos, előre tájékozódik a következő betegéről… Na ja, végül-is ez történt. Az első kérdése az volt, hogy “ennyiféle betegséggel mit szeretne itt”? Miután lefagytam és nem válaszoltam, az asszisztens már mondta is, hasi sérv műtétet. Az orvos kivette a kezemből a leleteket, majd mondta, hogy feküdjek az ágyra, megvizsgál. Agyon nyomkodta a hasamat, az érzékeny résznél majd’ leugrottam az ágyról, mégis, amikor végzett azt mondta, “magának nincs sérve”. Az asszisztens megint közbe szólt, az ultrahang pontosan leírja, hogy hol-, és mekkora van. “Érdekes, én nem éreztem semmit.” Ez után megkérdezte, hogy a neurológusom tud-e arról, hogy mire készülök? Ugyan a kérdést sem értettem, de a válaszomban elmondtam, hogy a februári petefészek műtétnél nem kérték a neurológusom engedélyét. “Márpedig egy SM beteget a neurológusa engedélye nélkül nem lehet megműteni, mihamarabb szerezze meg a hozzájárulását.”
Szerencsére ez az ember nem vállalta a műtétet, így beutalt a kórházba. Annyit azért elmondott, ha kijönne a dudor a hasamra, mielőbb nyomkodjam vissza, mert akár ki is záródhat a bél, és az nem játék (jó, de mit nyomkodjak vissza, ha szerinte nincs is?). Ezt én is gondoltam, mert utánaolvastam mennyire veszélyes ez, mert a hátam közepére sem kívántam az újabb járkálást, de ha menni kell, hát menni kell (és vissza is szoktam nyomkodni, mert ezt is olvastam; igaz, ott létező sérvről volt szó 🙄).
Sajnos vagy sem, az én lelkem érzékeny (mondhatni: ultra sensitive), ezért alig vártam, hogy kijöjjek onnan, zárt helyre menjek, és jól kibőgjem magam. Mert milyen kérdés az, hogy mit akarok ennyi betegséggel❓ Élni. Élni egy normálisnak mondott életet. Ez a kérdés nekem egyenlő azzal, hogy aki beteg, az értéktelen is (hányszor éreztem már ezt, amikor anyósommal megyünk orvoshoz!). 😡
Őszintén mondom, én lennék a legboldogabb, ha nem lenne semmi bajom, és élhetném az egészséges emberek vidám életét. Mindent IS elkövetek azért, hogy a sok nyavalya mellett megőrizzem a jó kedvemet, a lehetőségekhez képest aktív(nak gondolt) életet élek, de az ilyen beszólások nagyban rontják a pozitív hozzáállásomat az élethez, és az emberekhez. Van egy mondás (nem tudom szó szerint idézni), mely szerint ha nem tudsz segíteni, legalább ne árts. A mai sebésznek ki kellene nyomtatni, és kitenni az asztalára, hátha akkor emberségesebben viselkedne a páciensekkel…
Amikor ilyen történik velem, mindig hálát adok az égnek, hogy azok az orvosok akikhez rendszeresen járok, emberszámba vesznek annak ellenére is, hogy ennyi nyavalya van a puttonyomban. 🙏
