Azt hiszem ennek a szerencsétlen évnek ma van a mélypontja.
Hajnalban arra ébredtem, hogy el van zsibbadva a bal kézfejem. Aztán reggel már felemelni is nehéz volt. A gát környéki problémáimat is hozzátéve azt hittem, újabb rosszabbodás küszöbén állok. Ráadásul sokkal fáradékonyabb vagyok, és az egyensúlyom is vacakol…
Aztán órákkal később elkezdett fájni az egész kézfejem, fel könyékig. Mindig a fülemben cseng az első neurológusom mondata, mely szerint “az SM nem fáj”. Emiatt remélem, hogy az alagút szindrómám döntött úgy, hogy romlik egy kicsit (nagyon-nagyon).
A munkahelyem úgy döntött, hogy eddig tartott igényt a munkámra (vagy elfogyott az utánam felvehető kedvezmény), ezért ma e-mailben elküldtek. Nem csak engem, a kollégáimat is. Gerinctelen eljárás, mindenféle magyarázat nélkül elküldeni, ráadásul mindezt írásban. Valószínűleg csak arra kellettem nekik, hogy beindítsam, és sikerre vigyem az általuk létrehozott blogokat. Kívánom, hogy egyszer velük is hasonlóképpen járjanak el. Igaz, akkor sem fogják megtudni, hogy milyen megalázó ez a mód, egy leszázalékolt embernek…
Na, de, nem kesergek azon, ami elmúlt, hanem kíváncsian várom, hogy mit hoz a jövő!? Megtanultam már, hogy minden okkal történik, és általában valami sokkal jobb szokott következni.
