Az utolsó pillanat

Ma reggel temetésen voltunk a férjemmel. Botot nem vittem, hiszen Attilára szoktam támaszkodni, amikor együtt vagyunk. A ravatalozónál kb. fél órát álltunk. Úgy 10 perc után hangyamászós lett mindkét talpam, majd pár perc elteltével nem éreztem a bal lábam. Néztem, láttam, hogy rajta állok, de ennyi. Ez idő alatt elszállt az egyensúlyom is (ki érti, hogy ez miért és mitől van?), többször is a férjem billentett vissza a hátraesésből. Aztán el kellett indulni, és úgy 300 métert megtenni. Életem leghosszabb útja volt ez, nem akarom még egyszer átélni. Az élet lassanként visszatért a lábamba, és pár órával később egész használható lett, délután még kirándultunk is a Normafánál. Holnap megkapom azt a gyógyszert, amelytől most már csodát várok. Azt a csodát, hogy soha többet ne érezzem azt, hogy nincs lábam.