Az ember éli a maga nyomorúságos-, vagy éppen boldogságos hétköznapjait, amikor is berobban A bomba…
Próbálja felfogni a lehetetlent, próbálja önmagát megtalálni, valahol önmaga alatt. Gépiesen tesz dolgokat, az események sodrásába kerül, vagyis, inkább elsodorják az események.
Van, amikor nincsenek szavak, máskor pedig ömlik a szó. Van mikor elfogynak a könnyek és van, mikor hullik, mint a záporeső. Emlékek -jók, rosszak- most kéretlenül jönnek, elűzném már őket messzire, de inkább sokasodnak, csak gyűlnek. Nincs könnyebb napszak, mind egyforma sötét, talán majd az idő hoz némi enyhülést. Nincs se éjjelem, se nappalom, és sajnos most a Frontin a legjobb barátom.
Az elmúlt években rengeteg technikát tanultam arról, hogy hogyan kell kirángatni magam a pokol legsötétebb bugyraiból, de ezek a technikák most fabatkát sem érnek. Talán majd holnap jobb lesz – mondogatom magamnak, de már többedik holnap van, és javulás helyett minden sokkal bonyolultabb. Soha ennyire kuszák nem voltak még az érzéseim, szinte fejtetőre állt az életem.
A temetés nem nevetés és a sír sem nevet, de a szertartás valóban méltó lezárása az életnek, mely oly gyorsan elszáll, mint a madár.
