Aki olvasta a könyvemet, az tudja, hogy az életem soha nem volt könnyű, de a gyerekkorom az maga volt a pokol. Ritkán-, szinte soha nem beszélek erről, pedig már tudom, hogy ez nem az én szégyenem, tudom, hogy nem az én hibám. A szívemmel tudom, de az agyammal nagyon nehéz elfogadni, hiszen 36 évig éltem ebben a tudatban. Aztán elég viszontagságos úton kerültem el a pszichológusomhoz, aki azóta is végtelen türelemmel igyekszik meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Ma, kb. 11 évvel az első beszélgetésünk után, végre megértettem. De azonnal 1000 kérdés merült fel bennem, amiket nem volt-, és nem is lesz kinek feltenni. A fájdalom elemi erővel tört rám, nagyon sajnálom a gyerekkori önmagamat, és mérhetetlen düh tombol bennem azok irányában, akiknek mindezt köszönhetem. És végtelenül hálás vagyok annak az embernek, aki ezen az úton végig vezet, és ha csak képletesen is, de fogja a kezem, és nem hagy magamra.
Joggal teheti fel bárki azt a kérdést, hogy a fentiek mit keresnek egy SM blogban? Először is azért van itt helye, mert rólam szól, a blogot meg ugye én írom. Másodszor pedig azért, mert meggyőződésem, hogy a gyerekkoromban történt események hozzájárultak ahhoz, hogy ez a betegség kialakult nálam. Nincs erre semmilyen bizonyítékom, az orvosomat sem kérdeztem meg erről, és azt hiszem, nem is fogom, de a zsigereimben érzem, hogy életem első 18,5 éve, vastagon benne van a jelenlegi állapotomban.
Hiszen azt a 18,5 évet is egyfajta bénultságban töltöttem, a második 18-at pedig meneküléssel-, titkolózással-, és önhibáztatással éltem le. Majd kb. 5 év terápia után már el tudtam fogadni, hogy nem én tehetek arról, ami velem történt. Ma pedig, talán életemben először tudtam megengedni magamnak azt, hogy sajnáljam azt a kisgyereket, aki voltam. Voltak már erre irányuló kísérleteim, de a mérhetetlen fájdalom nem engedte, hogy végig vigyem a gondolat-sort.
Kaptam egy gyógyszert a neuropátiás fájdalmaimra. Ez a gyógyszer sok változást hozott az életembe amellett, hogy szinte teljesen elmúltak a fájdalmaim. Például már nincs fehérköpeny szindrómám. Vagy nem “fagyok le” ha meg kell szólalnom számomra ismeretlen emberek előtt. Vagy, és nekem ez a legfurább, sokkal könnyebben tudok beszélni a múltamról. Hihetetlen mértékben oldja az összes nyomorúságos szorongásomat (ami szintén a gyerekkorom számlájára írható), és emiatt sokkal könnyebb lett az életem. ? Végre sikerült befejeznem egy tanfolyamot, ráadásul kitűnő eredménnyel. Nem volt vizsga drukk, nem volt kérdés, hogy sikerülni fog-e. Pedig az utolsó két hetet a kórházban töltöttem, ott tanultam, és az egyik heti feladatot onnan küldtem be. Büszkeséggel tölt el, hogy számtalan sikertelen tanfolyam és iskola után, ez végre sikerült. ? Jót tett az önbecsülésemnek.
Talán, a nem túl távoli jövőben, megírom a történetemet. Amikor már nem fáj ennyire….
Holnap szemészetre megyek, mert jövő héten szabadságon lesz a doktornő. Úgy érzem, hogy javult valamennyit a szemem. Nem olyan, mint mondjuk januárban volt, de nem is olyan, mint májusban volt. Már felismerem a férjem vonásait bal szemmel, ez hónapok óta nem így volt.
Sikerült egy gyulladást összeszednem, azt hiszem az urodynamiás vizsgálat nem várt mellékhatásaként. ? Erre holnap be kell szereznem valami gyógyszert, mert mostanra elég nagy fájdalmaim lettek. ?
