Harc

 Úgy érzem, lassan elfáradok az állandó küzdelemben. Egy hónappal ezelőtt múlt el az augusztus elején jelentkező gát környéki bénulásom. Szombaton visszatért. Kezdődött az érzéketlenséggel, aztán a bénulás miatti nehézségekkel folytatódott. Ma reggel pedig már a folyóügyeknek is annyi, megint egy kínlódás az egész. Mindemellett napok óta bármit eszem vagy iszom, annak keserű íze van (az egyik barátnőm mondta is, hogy vigyázzak ezzel ezekben a koronavírusos időkben, mert hamar karanténban találhatom magam), és az egyensúlyom is hullámzó (hol jobbra-, hol hátra dőlök).

Nem értem. Nem értem, hogy mit rontok el állandóan, amiért ezek a rosszabbodások jönnek? Nem hiszem, hogy shub lenne, de mégiscsak valamilyen visszaesésről van szó. 😥 És az utóbbi hónapokban mindig gát környékén. Pont ott, ahol már így is sok a maradványtünet. Tegnap elkezdtem félni. És igen, tudom, hogy a félelem nem jó, tudom, hogy csak a szépre és a jóra kell gondolni, csak amikor ezt teszem, akkor is jönnek a rosszabbnál rosszabb tünetek. Akkor meg minek gondoljak a jóra? Mi értelme van az egésznek? Küszködni, küzdeni, nem feladni. Minek, ha az élet-, vagy a sors mást akar? Honnan merítsem az erőt örökké? A legnagyobb tartalékok is kifogynak, ha nem tudunk hozzátenni, csak elveszünk belőle állandóan. Hiszen minden úgy gyarapodik, ha töltekezik, ha táplálják. Közben meg itt csengenek a fülemben a rögzült mondatok: “nem feladni”, “annyi mindent túléltél már”, “ebből a gödörből is kimászol”, “nem lesz semmi baj”, “erős vagy”, “hamar túl leszel rajta”, “legyőzhetetlen vagy”; melyekkel az a baj, hogy jelenleg nincs tartalmuk. Üres frázis csupán, jelentés nélküli betűhalmaz.

Nem, nem vagyok depressziós, de elég közel vagyok hozzá. Közel vagyok ahhoz, hogy hagyjam magam, hogy ne harcoljak tovább az SM-el. Tudom, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak, tudom, hogy nem tehetem meg a szeretteimmel, tudom, hogy van néhány ember, aki bízik benne, hogy tanultam tőlük valamit. Mindent tudok. Már csak talpra állni kell tudni.