Már megint hová lett a memóriám?

A 2020. novemberi Covid19 fertőzés óta ötödször veszítem el a rövid távú memóriámat. Mondhatnám, hogy vicces, amikor nem emlékszem 5 perccel korábbi dolgokra, és talán másodszor, vagy harmadszor még viccet is csináltam belőle, de most már -4 évvel a fertőződés után-, egyáltalán nem vicces. Amellett, hogy kifejezetten frusztráló, még ijesztő is, hiszen ki tudja meddig lesz ez még így, ki tudja, hogy még hányszor veszítem el átmenetileg az emlékező képességemet?
Mindez persze a lehető legrosszabbkor történt, mert a cég, ahol dolgozom átalakult, számítottak a segítségemre, nekem pedig mindent, de szó szerint mindent le kellett írnom, nehogy bármit is elfelejtsek abból, amit mondtak. Legalább szerencsésen túl vagyok rajta, sikerült mindent elvégezni, a cég átalakult, és én boldog vagyok, hogy itt dolgozom, mert ez egy nagyon jó cég, rendes kollégákkal és főnökökkel. A cégzáró-, és cégavató buli is nagyon jó volt, és jól esett, hogy Attilával együtt meghívtak rá. Sajnos a meleg miatt hamar haza kellett jönni, mert olyan szédülés fogott el, mintha körhintában ülnék már több órája. Szerencsére itthon hamar rendeződött az állapotom, a légkondi életünk legjobb beruházása volt.

Apropó, az állapotom.
A szemem most már 3 hete nem fáj, ezért örökké hálás leszek az orvosomnak. 🙏 A meleget és a frontokat nagyon nehezen tolerálom, olyankor legjobb, ha ki sem teszem a lábam a lakásból, ezért igyekszem nyáron nem menni sehova. Ami meg szinte lehetetlen. Voltam pl. a reuma kórházban, ahol megint felmerült a kórházi lét lehetősége, amire végül igent mondtam, ha októberben fog megvalósulni. Ezért aztán szeptember végén lesz a következő vizit, és akkor kell megbeszélni a befekvést. Ha az orvos el nem felejti addigra. Ami kizárt, olyan régen szeretné, hogy befeküdjek. Remélem, legalább annyi haszna lesz, hogy elmúlik a derékfájásom. Mert hiába a csili-vili talpbetét, hiába a heti 1 injekció, és hiába a napi gyógytorna, a derekam csak fáj. A talpbetét ugyan enyhített rajta, de az éjszakai fájdalmon és a reggeli merevségen semmi nem segít; szerintem én már így fogok meghalni is. 🤷‍♀️
A következő utam egy endokrinológiára fog vinni, ahova még február elején kértem időpontot. Ezt végül azért nem mondtam le, mert ugyan a szememen már nem kell segíteni, de a súlyomon meg igen. A majd’ 2 évig tartó hormon szedés úgy felborította a hormonháztartásomat (a súlyom mellett), hogy akkor sem tudok fogyni, ha alig eszem valamit. Miután az akaraterőmmel nincs probléma, és egyszer már végigcsináltam egy életmódváltást, amit azóta is tartok, valami más lehet az ok, amihez segítségre van szükségem. Erre pont jó lesz a februárban kért időpont, remélem meg is kapom az áhított segítséget, mert nagyon nem érzem jól magam a bőrömben, és ez kihatással van a kedélyállapotomra is. 😏 Szegény férjem hiába mondogatja, hogy szeret, meg hogy így is tetszem neki, egyszerűen nem vagyok kibékülve magammal, ezért pedig nem vagyok kibékülve a Világgal sem. Ez pedig nem jó nekem sem, meg persze neki sem…

Vélemény, hozzászólás?