Ma mentem vissza az onkológushoz, aki múlt héten a sebészhez irányított. Megnézte a leletet, meghallgatta a mondókámat, majd elkezdte diktálni az újabb ambuláns lapot az asszisztensnek. Amikor ezzel végzett, megkérdeztem tőle, hogy szerinte is ráér-e 2 hónapot a rákgyanús petefészekműtétem. Azt mondta, nem fair tőlem, hogy ilyet kérdezek tőle, majd folytatta, ”magát már holnap meg kellene műteni, de egyszerűen nincs rá kapacitás”. Nos, legalább őszinte volt… Remélem, Istennek tetsző életet éltem, mert a sorsom kb. rajta múlik.
A fenti mondat nem maradt hatás nélkül, úgy jöttem ki az orvostól, mint akit gyomorszájon vágtak. Csak tántorogtam, mintha megittam volna egy üveg pálinkát, és alig vártam, hogy a lépcsőforduló csendes magányában utat engedjek az addig visszatartott záporesőnek. A feszültség oldódott, a szédülés megmaradt. A két hete tartó fejfájás mellé, most ez a bizonytalanság érzés is társult, de remélem más már nem jön mellé. Nyilván a Frontin segít, de az sem csodaszer. A legjobb az lenne, ha hétfőn felhívnának, hogy mehetek a műtét előtti vizsgálatokra…, de tudom, hogy nem fog szólni a telefonom.
Én igyekszem mindennek a pozitív oldalát meglátni, és általában próbálok a nehézségeimből viccet csinálni, de most nem megy. Persze most sem pörgök ezen 24 órában, de sokszor eszembe jut, és többször sírok miatta, mint szeretnék. Azért, mert félek. Amikor anyósommal végigcsináltam a műtétet, kemoterápiát, és biológiai terápiát, nem gondoltam, hogy egyszer én is ebben a helyzetben leszek.
Nagyon jó lenne már túl lenni-, és szívből nevetni az egészen. ?
