A mai napom az altatóorvosnál kezdődött, aki nagyon kedves volt, minden rendben ment. Kérdeztem tőle, hogy a műtét miatti vérrendelést nem lehet-e ma elintézni, és mondta, hogy de igen, menjek le az ambulanciára. Örültem neki, hogy nem kell holnap is beutaznom Pestre, ám az ambulancián egy kiabáló betonfalba ütköztem. Az első probléma az volt, hogy nem tudtam jól kifejezni magamat (átkozott Covid-köd), ebből adódott egy félreértés, amiért elkezdett kiabálni velem, hogy amikor az orvossal beszélek, figyeljek oda, és jegyezzem meg amit mond, mert ő honnan tudja, hogy nekem miért kellett odamennem. Igaza is van, próbáltam is jelezni neki, meg szerettem volna elmondani, hogy műtétre megyek (nyilván nem én leszek az első akit ott műtenek -tehát van egy protokoll), és hogy a Covid óta nem emlékszem a dolgokra, de közölte, hogy “NEM ÉRDEKEL, AKKOR ÍRJA FEL!!”. Hát köszi az empátiát… Nem álltam le magyarázkodni, hogy soha nem találkoztam azzal az orvossal, aki felhívott, és 1 percben ledarálta a teendőimet, mert nem az orvos tehet róla, hogy nincs ideje, ahogy arról sem, hogy én “kovidhülye” vagyok, és arról sem, hogy az ápoló elvesztette az empátiáját (vagy csak rossz napja volt, és én rosszkor voltam rossz helyen). Így aztán holnap ismét mehetek Pestre, immár sokadszorra, a hétfői műtét miatt. ??♀️
A másik eset miatt, még az is megfordult a fejemben, hogy nem folytatom a blog írást, de végül győzött a “csakazértis”. ? Történt ugyanis, hogy a minap azt írta nekem valaki: “örülj, hogy van hova hazamenned, örülj, hogy a férjed ennyi betegség mellett is szeret téged”. ? Azt hiszem, egy pofán csapás sem esett volna rosszabbul. Mert egy betegséggel élő emberben amúgy is sok (rengeteg) a kétely, hogy nincs-e terhére a családjának/barátainak, és persze nem kérdezheti meg ezt állandóan, mert akkor meg az a teher. Akinek több nehéz-, és élethosszig elhúzódó betegsége van, annak hatványozódik a bizonytalanság érzete, nálam meg “hab a tortán” a bizonytalan eredetű elváltozás is. Tehát, egy hétnek a 168 órájából elég sok időt töltök tépelődéssel. Bevallom, szoktam azon rágódni, hogy nem vagyok-e túl sok a férjemnek? Szoktam azon gondolkozni, hogy nem lenne-e jobb élete, ha elváltunk volna, amikor felajánlottam neki? Az is sokszor megfordul a fejemben, hogy akkoriban -8 éve- talán erőszakosabbnak kellett volna lennem. De ő szeret, így szeret, sőt, annak ellenére is szeret, hogy időközben ennyi bajom lett… Időről időre meg is szoktuk ezt beszélni, hiszen a kétely néha mégis szót kér. ??
És akkor jön egy idegen, és azt írja: örüljek, hogy elvisel… ? Szóval nem elég nekem az SM, az RA, meg a rák-gyanú, még az ilyen érzéketlen, faragatlan embereket is olvasnom kell, és persze ne kapjak agy-bubit, mert az igen káros az egészségre meg a műtéti időpontra…
Nos, -kicsit sem kedves ismeretlen ismerős, az irigység nagyon csúnya tulajdonság! Mindemellett nem tehetsz róla, hogy ilyennek születtél, de a mondani-,/írnivalód tartalmáért már te felelsz. Tehát, nem rúgunk bele egy beteg emberbe, inkább próbáljuk bátorítani, segíteni, de ha a megkeseredettséged miatt ez már egyáltalán nem megy, legalább ne árts!
A blogot nem kötelező olvasni (ezt már többször is leírtam), viszont az ilyen megjegyzéseket kötelező magadban tartanod.
Kritika, észrevétel jöhet, de a frusztrációdat ne rajtam vezesd le!
