Jövő héten műtét, ezerrel készülök rá, hogy minden flottul menjen abban a két napban és a következő két hétben is. Nem olyan könnyű egy súlyosan demens beteget magára hagyni, ezért kell mindent elrendezni előre. Persze a férjem itt lesz vele, de ő 12 órában dolgozik, tehát anyósom a nap nagyobbik részében mégiscsak egyedül lesz. Ugyan a „nagy testvér” mindent lát, és van „gondos órája” is, de mégis, bennem van egy kis frász, hogy nehogy pont most történjen vele valami…
A műtét előtti vizsgálatok kész vannak, a vérszegénységtől-, és lymphocita hiánytól eltekintve a vérképem szerint makk egészséges vagyok, EKG görbét pedig rajzolni se lehetne szebbet, úgyhogy jöjjön aminek jönnie kell…
Az izmaim viszont egyre rosszabb állapotban vannak, lassan végleg leülhetek miattuk. Most már hiába a futópados séta, hiába a szobabiciklizés, és lassan hiába minden, a combizmaim hátsó felét úgy húzza a csúz, hogy lassanként nem fogok tudni járni miattuk. Orvos elérhetőség hiányában öngyógyításba kezdtem (‼️ne csinálja utánam senki‼️), az izomlazító adagolásának utánanézve elkezdtem lassanként felemelni a napi adagomat. Most 3×10 mg-ról 20-10-20mg-nál tartok, és szerencsére úgy néz ki, hogy ez segít valamennyire. Hogy a javulás meddig tart, vagyis, hogy ez az adag meddig lesz elegendő, azt nem tudom, de bízom abban, hogy a következő Ocrevusig kitartok vele. Az utolsó infúzió utáni nem túl szerencsés vizit alkalmával ugyanis azt mondta a orvos, hogy „6 hónap múlva találkozunk”, amiből arra következtetek, hogy akkor tudok vele beszélni a panaszaimról. (Megjegyzem, szorgalmasan kell írni dátummal egyetemben mindent, mert SM beteg legyen a talpán, aki 6 hónapra visszamenőleg mindenre pontosan emlékszik.)
Sajnos a reuma orvost sem lehet elérni, mert számomra nem egyértelmű, hogy mitől görcsölnek az izmaim, de ezek a tanult emberek most már lépten-nyomon emlékeztetnek arra, hogy nyűg vagyok a számukra a sok betegségemmel, mintha bármit is én kértem volna magamnak…
Bevallom, időnként felülkerekedik a kétségbeesés, de ezek csak pillanatok egy-egy gondolat formájában, aztán már jön is a „csakazértis”, és megyek tovább az utamon, hogy láthassam, mi vár rám a végén. Ha egyszer pedig újraszületek biztos, hogy orvos lesz belőlem, hogy aztán a hozzám hasonló sok betegséggel élő embereken tudjak segíteni, hogy senkinek ne kelljen azt érezni, amit most nekem.
